2015. június 2., kedd

Natalie Babbitt: Örök kaland

Winnie Fostert, a tízéves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel körbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuckkal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását.
Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.



Régebben már láttam a filmet, ami nagyon tetszett, így amikor megláttam a könyvtárban a könyvet,  kikölcsönöztem. 
Egy kicsit (végül is nagyon) más volt mint a film, de azért tetszett. A filmben például előkerült egy szerelmi szál is Jessie és Winnie között, mivel ott Winnie is vele egyidős.
Általában a könyvekből készült filmekből nagyon sok mindent ki szoktak hagyni, hát ebben az esetben ez pont fordítva történt, a filmben sokkal tovább élvezhettük a történetet, a könyv sajnos nagyon rövid volt.
Nagyon érdekes kérdéssel foglalkozott a könyv, egy nagyon érdekes szemszögből. Az örökkévalóság egy kislány szemével. Vajon mi hogy döntöttünk volna Winnie helyében, ittunk volna a vízből? Hát én nagyon nehezen tudnék dönteni.
Kellemes kis olvasmány volt, és a filmet is mindenkinek csak ajánlani tudom. 



8/10

Zsófi

2015. június 1., hétfő

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete

Mikor rátaláltam, szerény, kedves kis könyvnek tűnt. Szimpatikus cím, szolíd, de tetszetős borító. 

Könnyű kis olvasmány, komoly tartalommal. A főhős A.J. Fikry a könyvesboltos férfi, aki elveszítette egy balesetben szeretett feleségét, könyvesboltja igazán rosszul megy, eltűnt egy igen értékes Poe verseket tartalmazó ritka kötete, és nagyon goromba volt egy könyvkiadó hölgy ügynökével, Ameliával. Ráadásul még egy gyereket is talált a könyvesboltjában.

Ez a 230 oldalas könyv tényleg végigkíséri A.J. Fikry egész életét. Nagy vonalakban és életének fő történéseibe pillanthatunk csak be. Ez azonban éppen elég, mert ebben is ott van a szeretet, amit megtalálunk A.J.-ben, és ő is megtalál saját magában. Kinyílik a világra, felelősséget vállal egy kisgyermekért, rátalál az emberekre, terjeszti a könyvek szeretét, barátai lesznek és újra élvezi az életet. A maga különös módján persze:)


Nagyon jó volt olvasni a könyvet, nincsenek benne gonosztettek, nincsenek gonoszok és izgulni sem kell igazán semmiért. Mégis magával ragadóan bájos, aranyosan vicces, igazán szeretnivaló. Méltó a „Kedvenc könyveim” címre.

Most pedig idézet-áradat következik, mert ezeket nem hagyhatom ki:

„...pontosan akkor kell találkoznunk egyes történetekkel, amikor megérett rá az életünk.”

„...valami rég nem tapasztalt,majdnem elviselhetetlen érzés tör fel belőle. Szeretne hangosan felnevetni, esetleg behúzni egyet a falba. ..Először azt hiszi, ez a boldogság, de aztán rájön, hogy ez a szeretet. A kibaszott szeretet, gondolja. Csak a baj van vele. Teljesen lehetetlenné tette azt, hogy a halálba igya magát, és csődbe vigye az üzletet.”

„Csak egy kérdést tegyél fel valakinek, ha minden fontosat tudni akarsz róla: Mi a kedvenc könyved?”

„A nyakigláb Ismay-nek vörös, divatos tüsihaja, fehér bőre és színtelen szeme van. Egy kicsit minden túl nagy rajta, és egy kicsit túl nagy vehemenciával gesztikulál. Terhesen úgy néz ki, mint Gollam, csak sokkal szebb.”

„- Miért sírsz? - kérdezi Maya, aki épp most ébredt fel, és kicsit jobban érzi magát.
   - Olvastam – felel A.J.”




10/10

Bea

2015. május 31., vasárnap

Stephen King: Mr. Mercedes

Egy pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat és tizenöt sérültet hagyva maga után.
Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető  tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik...


-Már elegem van abból, hogy sosem olvasod el azokat a könyveket, amiket én ajánlok neked! Bezzeg én mindig elolvasom amit te mondasz!- ez voltam én.
- Miért, mit nem olvastam még el eddig amit te mondtál? Egyébként azt olvasok következőnek, amit én akarok- ez volt Anya.
- Jó, ezt megjegyzem, én sem olvasok el többet semmit, amit te ajánlasz.
- Nem azt mondtam, hogy nem fogom elolvasni, csak most nem ezt akarom olvasni.
- De ezt kell olvasnod, mert elő van jegyezve, és hamarosan vissza kell vinni a könyvtárba.

Itt tartottunk a már hamarosan komolyra forduló vitánkban, amikor Apa felkelt, és azt mondta, hogy ő még két ilyen hülyét nem látott, akik azon veszekednek, hogy mit olvassanak el következőnek. Erre mi azt mondtuk neki Anyával (immár nagy egyetértésben), hogy inkább ezen vitatkozzunk, mint máson. És végülis Anya is elolvassa a Mr. Mercedest, de szerintem csak azért, hogy véletlenül még úgy ne találjak dönteni, hogy nem olvasom el új kedvenc könyvét a Wesley, kedvesemet, amiről egyébként már (majdnem) mindent az olvasása közben el is mesélt. De végül természetesen én is elolvasom majd. :) :)

Na de térjünk vissza a Mr. Mercedesre, ha azt nézzük, nem volt benne semmi extra, de éppen ezért, mert Stephen King az, aki (például az egyik kedvenc szerzőm), egy ilyen egyszerű történetet is nagyon jól meg tud írni.
Nagyon szimpatikus volt az összes főszereplő (persze a főgonosz kivételével), nagyon közel került hozzám mindegyikőjük. Jó volt az is, hogy a nézőpontokat váltogatva olvashattuk a fejezeteket, és beleláthattunk a gyilkos mindennapjaiba, világába is.
A könyv végére pedig már nagyon beindultak az események, így le sem tudtam tenni, egészen addig, míg el nem olvastam az utolsó oldalt is.
Nagyon fogom várni az esetleges folytatást. (És remélem, hogy Anyának is tetszeni fog :) )



10/10

Zsófi

2015. május 30., szombat

Spencer Scott: Végtelen szerelem

Az első dolog ami eszembe jutott a könyvel kapcsolatban amikor a végére értem az volt, hogy végre vége! Nem vagyok egy olyan fajta, aki mindenképpen végig olvas egy könyvet, ha már elkezdtem (régen olyan voltam, de rájöttem, hogy túl sok a jó könyv ami még rám vár), szóval igazából nem is tudom, miért olvastam végig ezt a könyvet. (talán valami furcsa önkínzás lehetett?)

Amerika. 60-as évek. Szerelem. Társadalmi és politikai témákban bővelkedő, sokrétegű regény. Ezekkel a jól csengő szavakkal, témákkal húztak engem csőbe.
Amit vártam: a hatvanas évek sokszínű Amerikáját, virágos, hosszú ruhákat, zenét, marihuána-füstbe burkolózó, tűz körül táncoló hippiket virággal a hajukban, megint egy kis zenét, a fesztiválokat, a vietnámi háborút, a vietnámi háború-ellenes tüntetéseket és két fiatal szerelmét.
Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal, már kész elképzelésekkel kezdtem el olvasni ezt a történetet, de egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Nem is tudom, hogy kaptam-e egyáltalán valamit?

Ez a könyv nem egy szerelmes, romantikus történet.  A könyv középpontjában a szenvedés áll, kérdéseinkre, a szereplők döntéseinek miértjére nem kapunk válaszokat.
A könyv főszereplője, David őrülten szereti Jadet. Jade szerintem már közel sem szereti ennyire őrülten, szenvedélyesen őt.
Olvasás közben nagyon sokáig vártam, reménykedtem abban, hogy majd David visszaemlékezése alapján visszatekinthetünk a múltba, megismerhetjük a kapcsolatuk kezdetét, és alaposabban megismerhetjük a Butterfield család tagjait. Hát, ez sajnos nem történt meg.
David nem igazán enged be minket a világába, persze sok mindent megosztott velünk (legfőképp a szenvedését), de ez nekem nem volt elég.
A Butterfield családot sem sikerült igazán olyannak látnom, amilyennek David látta őket, szabadnak, varázslatosnak, számomra szánalmas figurák voltak. De lehet, hogy ez volt az író célja.
Jaderől nem igazán tudok sok mindent írni, nem került hozzám közel (igazából senki nem került hozzám közel). Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez, és hogy mit miért tett.
A könyv történetéről annyit, hogy néha volt ahol meglepődtem, de az eseményeket előrelendítő, nagy történések nekem túlságosan erőltetettek, valóságtól elrugaszkodottak voltak. 

6/10

Zsófi

2015. május 29., péntek

Stacey O' Brien: Wesley, kedvesem

Ez a könyv is bekerül a kedvenceim közé. Igaz történet egy lányról és egy bagolyról. Stacey biológusként dolgozik a Caltech kutatóintézetben, ahová négy napos korában vitték be Wesleyt, a gyöngybagolyfiókát. A kisbagolyról megállapították, hogy szárnyideg-károsodása van, és soha többet nem fog tudni tökéletesen repülni, nem tudna életben maradni a vadonban. Stacey azonnal beleszeret a bagolyfiókába, hazaviszi, gyermekeként szereti, de okosan, vadállathoz méltón neveli fel.

Nem állok közel a madarakhoz, igaz egy évvel ezelőtt megmentettem egy fiókát. Az esővizes hordónkba pottyant bele és a vergődésére lettem figyelmes. Én, aki nem fogtam még soha a kezemben madarat, és nem is éreztem késztetést erre, gondolkodás nélkül kikaptam a vízből és ott csücsült egy ázott, parányi, remegő madárfióka a kezemben. A szülei ott repkedtek körülöttem, a fióka is repülni tanulhatott. Hajszárítóval megszárítgattuk és betettük egy bokor tövébe. Másnap reggel már nem volt ott. Remélem megmentettük..:)


Ez a könyv azonban biztos sikert ért el abban, hogy a gyöngybaglyokat megszeressem. Stacey annyi tisztelettel és szeretettel ír Wesleyről, közös életükről, Wesley intelligenciájáról, ragaszkodásáról, hogy azt csak szeretni lehet. Stacey szinte Wesleynek szentelte az életét, a bagollyal való kapcsolata befolyásolta mindennapi életét, szerelmi és egyéb kapcsolatait. Wesley egy igazán mókás figura, és igazán meghálálja Staceynek a gondoskodást. Nagyon érdekes volt a mindennapi életük, Wesley etetése, amit szerintem csak nagyon kevesen tudnának Stacey után csinálni, egymással való kommunikációjuk. Egymás iránti szeretetük pedig nagyon megható. Stacey ír még a környezetében élő fura tudósokról, a kutatóintézetről, a családjáról, barátairól és egyéb más állatokról is olvashatunk igazán különleges történeteket.

Családi könyv lesz, azaz, mindenkinek el kell olvasnia a családban.:)

10/10

Bea

„Honnan örökölte az ember az érzelmeit, ha nem az állatőseitől? Sok emberi érzelem hasonlít az állatok érzelmeihez. Egy kicsit mi is állatok vagyunk, és egy kicsit ők is emberek.”

„Wesley ismertette meg velem a bagolymódit. Az emberi társadalomban megbecsültségünk a vagyonunktól vagy az elért sikereinktől függ. De a materiális világ minden cafrangja leolvadt rólam, amikor megbetegedtem. Wesley ébresztett rá, hogy az, aki szeretetet ad, mindent ad. Kit érdekel a pénz, a hatalom, a siker, a csillogás, és a sok üres dolog, amit olyan nagyra tartunk?”



2015. május 28., csütörtök

Lesley Pearse: Ígéret

Az olvasás kezdetén vettem észre, hogy ez tulajdonképpen egy második rész, az első rész a Belle  volt. Ha már így jártam, bíztam benne, hogy nem lesz ezzel probléma, majd beavat Lesley Pearse az előzményekbe is. Így is volt, azt hiszem megértettem.

Vagy én változtam meg nagyon, vagy Lesley Pearse ír mostanában máshogyan. Az első könyveit nagyon szerettem, aztán azt éreztem egyik könyve olvasásakor, hogy jó volt, de felesleges volt ennyire hosszúra írnia. A kevesebb néha több elvvel jobb könyv lehetett volna. Ennél a könyvnél is ezt éreztem. Jó volt a történet, már-már a letehetetlen kategóriába sorolnám, még csak azt sem mondom, hogy bárhol is unalmas lett volna. Olvastatta magát, de voltak néhol benne felesleges oldalak, felesleges mondanivalók. 


Mindettől függetlenül szerettem Belle-t, talpraesett, határozott, erős egyéniségű, tisztességes fiatal lány, kedveltem a többi szereplőt is, és a szerelmi szál is kielégítő volt.









Amit én hibának találok a könyvben és tulajdonképpen ez is egy felesleges dolog (bár, ha több hétig olvassuk a könyvet, akkor talán mégsem), hogy időről időre összegzi a történéseket, Belle fejével, gondolataival. Ez is felesleges volt, hiszen nem felejtettem el én sem, hogy mik történtek eddig. És a könyv végén felfigyeltem egy párbeszédre, ami nagyon furán, életszerűtlenül hangzott két szerelmes beszélgetésében.

Íme:

„     -   Mégis eljöttél hozzám a kórházba?
- Igen. Nem tudtam ellenállni, miután hallottam, hogy meghalt a barátnőd. Csak látni akartalak, nem is reméltem többet. De amint megláttalak és megcsókoltalak, magával ragadott az örvény.
- Igen, én is így éreztem – bólintott Belle. - A hatalmába kerített egyfajta őrület, ami minden ésszerűséget, kötelességtudatot és erkölcsi tartást elhomályosított.”

Vagy csak nekem túl negédes ez a szöveg? Szerelmes emberek nem beszélgetnek így...:) Vagy a múlt század elejének tudható be ez a stílus?

Elképzelem, amint ezt mondom a férjemnek, amikor hazajön:

- Főztem neked vacsorát, mert a te erőnléted mindennél fontosabb számomra. És az is, hogy érezd, hogy jó feleséged vagyok, nem szenvedsz hiányt semmiben.

Férjem szerelmesen rám néz, és ezt mondja:

- Már akkor is tudtam, hogy jó feleség válik belőled, amikor még csak a formás hátsódat szemrevételeztem magamnak. Tudtam, hogy odaadó, gondoskodó leszel, aki (majdnem) minden nap főz nekem vacsorát és kimossa a ruháimat. Ezért is szeretlek.

Mire én elpirulok, szemérmesen lesütöm a szemem, zavaromban a kötényemet (vagy kirojtosodott melegítőmet) babrálom, és nincs szükség szavakra, tudja, hogy én is szeretem. :))

8/10

Bea





2015. május 27., szerda

Film: Unbroken - Rendíthetetlen

„Az Oscar-díjas Angelina Jolie a rendezője és a producere ennek a nagyszabású drámának, amely Louis „Louie” Zamperini olimpikon és háborús hős hihetetlen életét követi nyomon. Louie két társával együtt túléli egy repülőgép lezuhanását a második  világháborúban, és 47 napig hánykolódnak egy tutajon, majd elfogja őket a japán hadsereg, és fogolytáborba kerülnek.” (port.hu)

Semmit nem tudtam Louis Zamperiniről, amíg meg nem néztem ezt a filmet. Igaz történet, ezért nem írhatom azt, hogy jó történet és nem írom azt, hogy tetszett, mert tulajdonképpen végig szenvedett benne Loui, erre gondolom ő maga sem mondaná, hogy jó élete volt. Egy ember, aki talán olimpiai sportoló lehetett volna, ha nincs a háború, ha a háborúban nem zuhan a tengerbe a repülőgépük és aztán nem hurcolják japán fogolytáborba.

Megrendítő film volt, csodálnivaló, hogy mennyit kibírt ez az ember, lelki és fizikai szenvedést egyaránt, de nem egy könnyű kikapcsolódás, az biztos.

Voltak hibái a filmnek. Az egyik legnagyobb, hogy amikor a tengeren hánykolódtak 47 napig, szinte alig nőtt a szakálluk. Louinak is mintha csak a bajusza és a körszakálla nőtt volna egy kicsit, de semmi borosta. Persze fiatalok voltak, alig ettek, életritmusuk meglehetősen lelassult, működhetett máshogyan egy kicsit a szervezetük, de azért mégis...

Hiányzott az, hogy a barátja a film közepén eltűnt a filmből, mert őt egy másik fogolytáborba vitték, nem is tudtunk róla semmit, csak a film végén, de végül is nem róla szólt a film.

A japán fogolytáborban pedig nem értettem, hogy a kölyökképű japán táborvezető miért annyira extra kegyetlen csak vele, miért utálja annyira. Persze biztos senkit nem szeretett a hadifoglyok közül, és valószínűleg az életben is így történhetett, egyszerűen csak kipécézte magának, de mégis.... (Családom egyik tagja szerint azért, mert a többiek mind meghajoltak az akarata előtt, rajta pedig látta, hogy mennyire erős, és mivel egy őrült volt, le akarta igázni.) Akkor ez már nem is hiba, hanem két nézőpont.:))

Louin kívül nem ismertünk meg más szereplőt közelebbről, ez pedig azért lehet, mert nyilván ő sem barátkozott, az életben maradás volt a tét, de én őt is elég távolinak éreztem végig, sajnáltam, mint már írtam, de nem került hozzám közel..., meglehetősen tárgyilagos volt.

Nem tartottam unalmasnak vagy vontatottnak, mint ahogy sokan írták a port.hu-n. Ha valaki akciódúsabb jelenetekre vágyik, az nézzen akciófilmet, vagy olyan háborús filmet, ami ezt ígéri. Ez egy életrajzi dráma.

Bea

2015. május 26., kedd

John Scalzi: Bezárt elmék

Nagyon vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvel kapcsolatban. Először is megállapítottam, hogy nem nagyon szoktam sci-fiket és a jövőben játszódó könyveket olvasni. Igazából nem is tudom mi ennek az oka, mert az ilyen filmeket egyébként meg nagyon szeretem. 
Philip K. Dicktől olvastam már pár novellát és könyvet (amik tetszettek), de ebben ki is merült a sci-fikkel való kapcsolatom. Pár éve itthon mindenki elolvasta Stephenie Meyertől a Burkot, nahát én még azt sem olvastam el (na de majd most!), pedig mindenkinek nagyon tetszett és ajánlották is. 

De térjünk vissza a Bezárt elmékre és a vegyes érzéseimre. 
Tetszett az, hogy egy gimispuskával kezdődött a könyv, és így ezáltal kaphattunk betekintést az író által kialakított világba, noha én még sok mindent nem értettem meg itt az elején a Haden szindrómáról, menet közben azért helyre került minden. 



Egy kicsit röviden a történetről: van ez a Haden szindróma, ami elterjedt szerte a világon, nagyon sok áldozatot szedve. A megbetegedettek ép elméje a saját testük foglyává vált, nem tudott kommunikálni a külvilággal (erről nekem a Ébredések című film jutott az eszembe). Ezen segítettek a különféle kutatások, és az állam által nyújtott támogatások. De míg az Ébredések  napjainkban játszódott, ott gyógyszerekkel segítettek az embereknek visszatérni a világba, a Bezárt elmék esetében ezt az agyba ültetett neurális hálókkal oldották meg. Így a Haden szindrómásoknak lehetőségük nyílt egymással és a világgal kommunikálni, vagy akár egy szripióval összekapcsolni az agyukat, és egy robot testben élni a világban. Erről viszont megint egy újabb film jutott az eszembe, mégpedig a Hasonmások című, amiben az emberek szintén az agyukkal irányított robot testben éltek, azzal a két különbséggel, hogy itt a robotok tisztára úgy néztek ki mint az emberek, és nem azért éltek így mert bezáródtak a testükbe, hanem mert örökké fiatalnak és erősnek akartak látszani. Szóval, mikor már két másik történet is eszembe jutott a könyvről, a Hasonmások ráadásul tényleg nagyon hasonlít a Bezárt elmékre, rá kellett jönnöm, hogy nem valami eredeti történet akadt a kezembe. 
Ezektől eltekintve, végül is nem volt annyira rossz könyv, főleg aki nem látta a Hasonmásokat. A téma is jó volt, és a kérdések is amiket az író felvetett.
A történet főszereplője Chris Shane hadenes FBI ügynök, aki egy gyilkossági ügyben nyomoz a társával Vann ügynökkel (aki nem hadenes), így nem a jó-rossz zsaru párosunkat kapjuk, hanem szuper-rossz zsaru párosítást. Chris a neurális hálója segítségével másodpercek alatt képes hozzájutni bármilyen nyilvántartáshoz, így gyorsan kiderítheti egy ember személyazonosságát, rekordidő alatt szerezhet információkat, szripiója segítségével lefényképezheti a szobát, felvehet kihallgatásokat stb, egyszóval öröm vele a munka. (erről megint eszembe jutott egy harmadik film is :)) Nyomozásuk során, rájönnek, hogy a gyilkosság egy most bevezetésre kerülő törvénnyel, ami megszüntetné a hadenesek állami támogatását van kapcsolatban. Nem mondom, hogy a könyv végére különösebben összekuszálták volna a szálakat, a bűntények megoldása egyértelmű volt.
Akkor keresek egy kis csomót a kákán: én az egész integrátorkodás szálat erőltettetnek és kidolgozatlanak éreztem, mert mi van ha például azért veszik valakinek kölcsön a testét más emberek, hogy például lefeküdjenek valakivel? Vagy ez megengedett lenne? Hát ilyesfajta kérdéseimre nem kaptam választ.
A másik dolog, hogy például miért csak a hadenesek használhatnak szripiókat, miért ne lenne joguk más mozgásképtelen, vagy egyéb más megbetegedésben szenvedő embereknek is a szripiók használatára? (persze persze csak a hadenesek agya alkalmas a neurális háló beültetésére, de nekem ez is erőltettet)

7/10

Zsófi

2015. május 25., hétfő

Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Tom 11 éves és bizony nem ezüstkanállal a szájában született. Egy öreg lepukkant lakókocsiban él az anyukájával, Joss-sal aki inkább a nővére lehetne, hiszen még maga is csak 24 éves. 

Aranyos szívmelengető könyvecske volt ez. Nem mondom, hogy nem olvastam más szívmelengető könyv műfajában jobbat, de azért nagyon tetszett ez a könyv is. ( De így újból végéig gondolva, igenis felér ez a könyv más szívmelengető kedvenc könyveimhez is! :))
A történet szereplői nagyon is életszagúak, egyedi figurák, akik hibáztak már életük folyamán, de ez nem jelenti, hogy nem képesek a változásra,és a  megbocsátásra.
Szerintem a könyv üzenete egy kicsit az is, hogy nem ítélhetsz el másokat, míg nem tudod meg, hogy valójában miért is olyanok amilyenek.
Szerettem Tomot, a talpraesett, találékony, szeretni való kisfiút, szerettem, Odettet, Archit és a jó szívüket, szerettem Madeleinet és az állatait és igen, a könyv végére már megszerettem Josst és Samyt is.

10/10

Zsófi

2015. május 24., vasárnap

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

1956 forró nyara. Az előkelő Darlington Hall elegáns komornyikja, Stevens új gazdája biztatására néhány napos kirándulásra indul. Fő célja azonban nem Dél-Anglia lenyűgöző tájainak megismerése, hanem egy találkozó: azt reméli, hogy sikerül visszacsábítania házvezetőnőnek Miss Kentont, akivel valamikor évekig együtt dolgozott. Ám kisebb-nagyobb kalandokkal tarkított utazása egyszersmind jelképes is.
Stevens kirándulása elbeszélésével párhuzamosan visszautazik a múltjába, és felidézi mindennapi életét a harmincas évekbeli főúri házban, Lord Darlington felelőtlen politikai kalandorságát – de mindenekelőtt saját kapcsolatát Miss Kentonnal, melynek természetét sok év után tisztázta magában.

A könyvet, Stevens a főkomornyik szemszögéből olvashatjuk, ami nekem azért is tetszett, mert beleshettünk az angol házvezetőnők, inasok, szobalányok világába. Jó volt ezekről az emberekről olvasni, hisz annyi könyvben találkoztunk már velük, de most egy kicsit megismerhettünk, az hogy hogy élnek és gondolkoznak ők.
Persze nem csak erről szólt a könyv. Számomra Stevens munkájához, munkaadójához való viszonya nagyon elgondolkodtató volt. Egyrészt elképesztő volt az odaadása, amivel a munkáját végezte, másrészt egy kicsit furcsa volt, hogy ennyire a munkájának élt és szinte nem is volt saját élete. És mint a könyvvégi összegzésből kiderül, lehet, hogy Lord Darlington meg sem érdemelte ezt az odaadást. Szerintem Stevens igenis odakerülhet a könyvben általa oly nagyra becsült, és elismert főkomornyikok és apja közé, mert ő is nagy méltósággal végezte a munkáját.
Miss Kenton és Stevens kapcsolata, szembenállása is nagyon érdekes volt. Miss Kenton nem  volt rest kimutatni az érzéseit, míg ezzel szemben Stevens ezt sosem tette (egészen a könyv végéig).
Jó volt olvasni Stevens utazásáról is, megismerni Anglia szép vidékeit.
                                       Illustration by Finn Campbell-Notman

Amin még jót mosolyogtam a könyvben, amikor Lord Darlington arra a kényes, és közel sem egyszerű feladatra (ami egyébként az ő dolga lett volna) kérte meg Stevenst, hogy világosítsa fel a nősülni készülő keresztfiát, elképesztő, hogy milyen feladatokat kell egy főkomornyiknak bevennie a munkakörébe.

9/10

Zsófi