2015. július 9., csütörtök

Michael Morpurgo: Peaceful közlegény

"Az első világháborúban, 1914 és 1918 között Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség hadseregének több mint 290 katonáját végezték ki dezertálásért és parancsmegtagadás miatt, kettőt pedig egyszerűen azért, mert elaludtak az őrségben. 
Ma már tudjuk, hogy közülük sokakat gránát okozta idegsokk ért. A haditörvényszéki tárgyalások rövidek voltak, a vádlottakat nem képviselte senki.
Az általuk elszenvedett igazságtalanság a mai napig nem ismertetett el hivatalosan. Nagy-Britannia kormánya továbbra sem hajlandó posztumusz rehabilitásukra."

Ez a könyv, bár ifjúsági regény, tisztelgés az első világháború katonái előtt. A történetet Thomas Peaceful "meséli el" nekünk. Elmeséli  gyerekkorát, bemutatja családját, édesanyját, aki mindig kiáll a gyermekeiért, Charliet, imádott bátyját, megismerhetjük Big Joe-t, Mollyt, Farkas nagymamát, az Ezredest és a "Narancs és citrom"-ot. :) Bár nem volt könnyű életük, egymás iránti szeretetük és összetartásuk segítségével minden nehézséget legyőztek. Boldog kis család voltak, a vidéki Angliában,  amikor egyszercsak jött a háború. 
Charlie és Thomas bevonult katonának, Thomas még nem volt 16 éves, de a sorozóbizottságot nem is érdekelte ez különösebben, elhitték, hogy már a 17-et is betöltötte.  Egymás iránti szeretetük segítette őket a kemény, embertelen kiképzés során, majd a háború borzalmai közepette.
Méltánytalanul sokáig várattam ezt a könyvet az olvasásra váró könyvek között, most már nem is értem miért. Nagyon szeretetreméltó szereplőkkel (egy-két gonosz azért itt is van), családi összetartással, szeretettel és a háború értelmetlenségével találkoztam benne. Szép történet, a maga szomorúságával és az élet igazságtalanságával.


10/10

Bea

2015. július 8., szerda

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

„Eleanornak igaza volt: sosem nézett ki szépen. Művészien nézett ki, és a művészetnek nem muszáj szépnek lennie; azt kell elérnie, hogy érezz valamit.”

Egyes könyvekről már az elolvasásuk előtt, a borító és a fülszöveg alapján megvan a véleményem. Fogalmam sincs, honnan ered nálam ez az előítéletes szemlélet a könyvekkel kapcsolatban (most Anya biztos azt mondaná, hogy neki egyértelmű honnan ered, mégpedig abból a rossz tulajdonságomból, hogy szeretek mindig mindent mindenkinél jobban tudni :))
Az Eleanor és Park is tipikusan az a könyv lett volna, amit Anya kihoz a gyerekkönyvtárból, és miután elolvassa nekem is ajánlja elolvasásra, aztán én vállhúzogatva azt mondom, hogy most van mit olvasnom, meg hogy én most nem akarok ilyen könyvet olvasni, erre ő azt mondja, hogy nem is tudom, hogy milyen ez a könyv, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy még nem is olvastam. Erre én elolvasom az Eleanor és Parkot, egyrészt azért, hogy Anya ne sértődjön meg, másrészt azért, hogy azt tudjam mondani neki, hogy látod nekem ez nem tetszett annyira, de gondoltam is, hogy ilyen lesz. Aztán miután elolvastam volna, kulloghattam volna Anya után, hogy ááááá ez egy annyira jó könyv volt, ő meg mondhatta volna, hogy na látod én megmondtam.

De a Mini-Könyvklubnak hála nem ez történt. Így én olvashattam el először, igaz, hogy a hülye előítéleteimmel álltam neki, de ezek úgy kb. a könyv harmadik fejezetéig tartottak ki, eddig tartott rájönnöm, hogy ez  nem egy olyan könyv lesz, mint amire gondoltam, a következő három fejezet után pedig már le se tudtam tenni, a könyv olvasása során volt ahol nevettem, és volt olyan is bizony, hogy elszorult a torkom. Egyszóval nagyon tetszett, minden nagyon a helyén volt ebben a könyvben. 
A könyv történetéről nem akarok olyan sokat írni, két fiatal akik szerelmesek lesznek, de úgy igazán. Engem a két főszereplő személyisége teljesen elvarázsolt, elképesztően eredeti, és valódi karakterek voltak.
Szerettem Eleanort, a vörös haját, a furcsa ruháit, és csodáltam az erejét és kitartását, amivel a mindennapok elé állt. Igazán megérdemelte Parkot.
Park pedig egy igazán jó ember volt, és igazán megérdemelte Eleanort. :) 
Nagyon megkedveltem még Park családját, és Eleanor barátnőit, DeNicet és Beebit is. 
Ez a könyv nem csak két fiatal szerelmének a története volt, hanem maga az élet, a maga teljes, nem mindig rózsaszín valójában.
A könyv végéről én csak annyit mondanék, hogy én bizakodom. :) (és nem is illett volna a könyvhöz egyértelmű befejezés, hiszen az élet sem mindig egyértelmű. :))


Ui.: nagyon, nagyon köszönöm a könyvklub-tagoknak, hogy ez lett az egyik kiválasztott könyv. :)
Ja, és eszméletlen sok zenés idézet volt a könyvben, nagyon örültem neki, hogy Eleanor is úgy imádja a Beatles-t, mint én. Be is linkeltem ide a Rocky Racoon-t, amit a zuhany alatt énekelt.

10/10

Zsófi

2015. július 7., kedd

Sven Nordqvist: Pettson és Findusz kalandjai

Pettson horgászni megy
Findusz elköltözik


Két nagyobb gyermekem életéből a Pettson és Findusz könyvek kimaradtak, de számukra sem ismeretlen a morcos Pettson és az örökmozgó Findusz, mert akkoriban rajzfilm formájában találkoztunk velük. Én annak idején csak itt-ott kukkantottam bele, de már akkor is megállapítottam, hogy az igényes rajzfilmek közé sorolnám.
A könyvtárból most kikölcsönöztem Titusznak kettőt, aki 9 éves lévén két komolyabb/vastagabb/rendes (by Titusz)  könyv között még szívesen olvas mesét is. A két komolyabb könyve jelen esetben Roald Dahl meghökkentő élete és ezt megelőzően Marie--Aude Murail: Lakótárs kerestetik volt.  Hazaérve belelapoztam a könyvekbe az illusztrációk miatt, és ha már a kezemben volt el is olvastam őket. Igazán kedves, aranyos, vicces történetek voltak, Findusz egy mozgékony, mindig valamit csináló macska (ha nem lenne itt, hogy macska, azt is hihetném, hogy Tituszról írok :))), mert ő is éppen ilyen) és gazdája/barátja a morcos Pettson. Talán erre a szerepre is találnánk a családban megfelelőt.:)
A rajzok pedig annyira szépek (és viccesek), hogy engem - aki amúgy is szeretek rajzolni - azonnal alkotásra késztetett.
Közben arra is rájöttem, hogy egy-egy ilyen mesés könyv, jelen esetben Pettson és Findusz bármelyik története bizony nekem is jólesik két "rendes" könyv elolvasása között.:)


10/10

Bea

2015. július 6., hétfő

Stephen King: Blaze

"Kedves Állandó Olvasó!
Ez itt egy fiók aljából előszedett regény, világos? Ezt addig szeretném tisztázni veled, amíg a kezedben a számla, és még mielőtt mártás vagy fagylalt csöppenne rá, amitől nem cserélheted vissza. Ezt azért mondom, mert feltételezésem szerint te is olyan vagy, mint én, vagyis ritkán ülsz le enni - még nassolni is - úgy, hogy ne legyen könyv a kezed ügyében."

Hát ezen nagyon jót mosolyogtam, már csak azért is, mert a könyvtárból hoztam ki a könyvet, és bizony az első pár oldalon találtam is valószínűleg könyv feletti táplálkozásból eredő foltokat. :) De egyébként az egész előszó nagyon közvetlen, és megmosolyogtató volt. 
Épp az öcsém olvassa most az Éhezők viadalát, és a könyvbe belepillantva (egyébként én is el szeretném olvasni), megláttam Stephen King ajánlását miszerint nagyon tetszett neki a könyv. Én erre megjegyeztem, hogy remélem Stephen King tényleg el is olvassa azokat a könyveket amikről nyilatkozik, mert ha nem, nagyot csalódnék benne. :)


Na de térjünk vissza a Blaze-re. :) 
A regény főszereplője ifj. Clayton Blaisdell, akit az apja kisfiúként részegen súlyosan bántalmazott, ami folyamán szerzett sérülését Blazenek egész életében cipelnie kell.
Blaze egy nagydarab, bivalyerős fickó, ugyanakkor a légynek se tudna ártani. Mentora évek óta George, a kisstílű bűnöző, az ő utasításait hajtja végre közös balhéikban. Ám George már nincs Blaze mellett, így magában kell kidolgozni, és végrehajtania, azt amit még Georggal közösen akartak véghezvinni.
A történet során megismerhetjük Blaze hányatott ifjúságának éveit, megtudhatjuk azt, hogy jutott el az életének ahhoz a pontjához, ahol most van. 

Tetszett a könyv, szép volt, hogy Stephen King ilyen formában tiszteleg egyik kedvenc regénye, az Egerek és emberek előtt.
Nagyon sajnáltam Blazet a hányatott sorsa miatt, emiatt könnyebben meg tudtam érteni a tetteit is. A regény végig izgalmas, letehetetlen volt. Ajánlom minden (és leendő) Stephen King rajongónak. 

9/10

Zsófi

2015. július 5., vasárnap

Rachel Joyce: Ellopott pillanat

"Mellesleg az élet nagy dolgai soha nem nagy dolgok köntösét öltik magukra. Csendes, hétköznapi pillanatokban érkeznek el - telefonhívás vagy levél formájában -, amikor oda se figyelünk, nincs hozzájuk megoldókulcs, nincs figyelmeztetés, ezért fektethetnek két vállra. Egy életbe telhet, sok-sok évbe, míg az ember elfogadja a dolgok abszurditását:  hogy apró és nagy pillanat egymás mellett érkezik el, és az előbbi beépül az utóbbiba."

Lassú folyású,  keserédes, szeretettel teli történet, két időszálon. Az egyikben, az 1970-es évek Angliájában, gyerekek a főszereplők, élik a mindennapi, megszokott biztonságos életüket. Két tizenkét éves fiú, James és Byron barátsága, illetve Byron édesanyja Diana áll a történet középpontjában. Egyik reggel történik valami, ami kizökkenti őket a megszokott életükből és lassan mindörökre megváltoztatja, befolyásolja  életüket ez az egyetlen pillanat. 
A másik szál pedig kb. 40 évvel később az egyik barát felnőttkorát mutatja be. Mindkettő Anglia egy borongós, lápos vidékén játszódik. Mindkét történet tele van feszültséggel és annak ellenére, hogy szerettem olvasni Byron szemszögéből az életüket, szívet melengető volt, ahogyan az édesanyját szerette, és azt akarta, hogy a legjobb legyen neki, mégis éreztem valami sötétet, valami rosszat végig, ezért mihamarabb a könyv végére szerettem volna érni. 


Sötét, komor hangulata ellenére szerettem a könyvet. Életünkben rengeteg olyan pillanat van, amiben ha egy kicsit is máshogy történik valami, vagy másként döntünk, akkor  teljesen máshogyan alakult volna az életünk, egy teljesen másik életet élnénk. Ezzel a gondolattal szerintem sokan eljátszottunk már, ha akkor........, akkor most..... Ezt juttatta eszembe ez a könyv.
Nem lettem tőle vidám, de örültem, hogy Jim is szeretne más életet élni, talán az életben vannak Jimek, akiknek sikerül, és nem csak a mentális problémákkal küszködő Jimekre gondolok most itt, hanem bármelyikünkre.

10/10

Bea

2015. július 4., szombat

A Hónap Könyve(i) júniusban

Új rovatot találtunk ki, amelyben kiválasztjuk a hónap három legjobb könyvét. Főleg olyan könyvek lesznek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak. :)

Akkor lássuk  június három könyvét:



Egyetértek Zsófival abban, hogy ez egy kiemelkedően jó könyv volt!! Megrázó, olvasmányos, szeretettel, erővel, összefogással teli. Példát kapunk kitartásból, bizonyságot arról, hogy mennyi mindent kibír az ember, ha van egy célja. Számomra a letehetetlen kategóriába tartozott. /Bea/

Ezt a könyvet Anya olvasta először, aztán került az én kezembe. Egy nagyon komoly témával foglalkozott a könyv, amiről én még nem is hallottam. Megrázó és elgondolkodtató könyv volt, sokszor megálltam az olvasás közben, és elgondolkodtam, hogy vajon én hogyan döntöttem volna ebben, vagy abban a helyzetben, vagy hogy egyáltalán lett volna-e rá jogom, hogy döntéseket hozzak. /Zsófi/

Igazi kikapcsolódás volt, kedves és aranyos. Ha egy könyvben gyerekek a főszereplők, az nálam már eleve  fél  háromnegyed siker.:) Ha még a történet is eredeti és az írásmód is megnyerő, akkor  csak jót tudok mondani róla. Ez a könyv ilyen volt. /Bea/

(Az eredeti bejegyzésekért csak kattints a címekre) 

Bea-Zsófi

2015. július 3., péntek

Christina Baker Kline: Árvák vonata

1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a középnyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény, munkával, szolgaságban töltötték.

Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái.

Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is leírnám, hogy jó volt a stílusa, nagyon olvastatta magát a könyv. Akiket érdekel ez a téma, felkeltette az érdeklődését a fülszöveg azoknak mindenképpen ajánlom. (Akinek tetszett, azoknak ajánlom még Lesley Pearse Bízz bennem című könyvét, ami szerintem sokkal jobb ettől a könyvtől.)
Nagyon komoly, és megrázó témával foglalkozott a könyv, elkeserítő volt, hogy egyes emberek képesek voltak ilyen módon sorsukra hagyni ezeket az árva gyerekeket.


A következő rész cselekmény leírást tartalmazhat, úgyhogy ha még nem olvastad ezt a könyvet, csak a saját felelősségedre olvasd tovább a bejegyzést. :)

És akkor jöjjenek a vegyes érzéseim. :) A könyv történetét nagyon is kiszámíthatónak éreztem, nem tartogatott túl nagy meglepetéseket számomra. Már akkor sejtettem nagyjából az egész történet menetét, amikor a szereplőink még csak a vonaton utaztak. Gondoltam, hogy Niamh át fog esni mindazon a szörnyűségeken, amelyek az ő helyzetében bekövetkezhetnek, aztán amikor már kezdett helyrejönni az élete, várható volt, hogy összefut majd Dutchyval, de mivel időben elég közel jártunk már a második világháborúhoz, az is nagyon várható volt, hogy a történelem eseményeinek közbeszólása miatt mégsem élhetik majd le együtt az életüket. Az egyetlen meglepő, és számomra teljesen felfoghatatlan az volt, amikor Niamh (aki immár Vivian volt) lemondott az újszülött gyermekéről. Ezen a döntésén teljesen felháborodtam, nem tudtam megérteni, hogy tehette meg ezt pont ő, aki nagyon is jól tudja mennyi mindennek van kitéve egy sorsára hagyott ártatlan, árva gyermek. Azon nem gondolkozott el, mit szólt volna ehhez szeretett Dutchyja? 
A könyv eme fordulata nagyon is elgondolkodtatott, és nagy felháborodásomban arra jutottam, hogy ez csak azt szolgálta, hogy szegény főhősnőnk (nem mintha nem szenvedett volna eleget), szenvedjen még egy kicsit.
A történet végét pedig túlságosan édesnek és csöpögősnek éreztem, és nem értettem miért akar valaki a nyakába borulni egy olyan embernek, aki önként lemondott róla, pedig tényleg minden lehetősége meg lett volna rá, hogy felnevelje.
És hát ugye, maradt még a Molly szál, amire szerintem már csak azért volt szükség, hogy Viviannak legyen kinek elmesélnie az életét (Na jó ez egy kicsit gonosz volt, de még mindig fel vagyok háborodva. :))

7/10

Zsófi

2015. július 2., csütörtök

Janikovszky Éva könyvek

Velem mindig történik valami
Felelj szépen, ha kérdeznek 
Az úgy volt


Titusznak szántam ezeket a könyveket, amikor a könyvtárban a kezembe akadt, de bevallom megvolt az a (nem is) hátsó szándékom, hogy nosztalgiázom egy kicsit és én is elolvasom. Így is történt. Nagyokat kuncogtam rajta. Remélem Titusz is elolvassa majd, mert igazán mókás. Véleményem szerint nem is csak gyerekeknek szól. Nekünk felnőtteknek is segít visszahozni a gyermeki énünket, a gyermeki ésszel való gondolkodást, főleg a Felelj szépen, ha kérdeznek!, vagy segít abban, hogyan beszélgessünk a gyerekekkel, milyen kérdéseket tegyünk fel, amikor csak annyit válaszolnak a "Mi volt az iskolában?" kérdésünkre például, hogy "Semmií".:)
A Velem mindig történik valami történetét is végig nevetgéltem, különösen tetszett az elvesz(t)ett és megkerült Pacsitacsi esete. 
Igazi retro szösszenetek vannak Az úgy volt kötetben, a takarékbélyeg-gyűjtéstől kezdve a nyári táborozáson át, az őrs-mozgalomtól a szocialista brigádig, a külföldi levelezőpartnerrel, pajtásokkal, kisdobosokkal bezárólag. Nekünk felnőtteknek nosztalgia, gyerekeinknek pedig elmesélhetjük milyen is volt ez a mi időnkben. 

Ilyen retro kifejezésekkel találkoztam:
tanácstagi fogadóóra, takarékbélyeg-felelős, zárjam el a tévét, szakszervezeti Télapó, családos beutaló, Nemzetközi Gyermekév.

Bea

2015. július 1., szerda

Louise Erdrich: A Körkunyhó

1988-ban egy tavaszi vasárnapon megtámadtak egy nőt az észak-dakotai rezervátumban. A bűncselekmény részletei csak lassan kerülnek napvilágra, mert a sokkos állapotban lévő Geraldine Coutts nem szívesen éli újra és meséli el a történteket, sem a rendőrségnek, sem a férjének Bazilnek, sem tizenhárom éves fiának Joe-nak.
Joe élete egyetlen nap leforgása alatt gyökeresen megváltozik. A fiú próbál vigaszt nyújtani anyjának, de az nem hajlandó felkelni és egyre mélyebbre csúszik a magány szakadékába. A hirtelen magára maradt Joe idő előtt, teljesen felkészületlenül csöppen bele a felnőttek világába.

A történet az elején egy kicsit lassabban indult be, először nem is igazán tudtam, hogy akkor most miről is fog szólni ez a könyv, aztán tovább olvasva már ott voltam én is a dakotai rezervátumban, együtt bicikliztem Cappyvel, Zackkel és Angussal, velük együtt szívtam a sunyi cigarettákat, és üdítős dobozból ittuk a sört. Joeval együtt hallgattam Mooshum régi történeteit, és nagyon hálás voltam, hogy beengedtek a világukba, és beleshettem az életükbe. 
Nagyon jó volt különböző emberek élettörténetét megismerni, velük együtt sírni, és nevetni, régi indián meséket, legendákat hallgatni, távoli tájakon járni. 
Hogyan dolgozza fel egy tizenhárom éves fiú a feldolgozhatatlant? Vajon mi mit tettünk volna Joe helyében. Nem tudom, de valószínűleg én is Joe útját jártam volna be.


Az összes szereplő a szívemhez nőtt, sajnáltam, amikor a könyv végén el kellett engednem őket. Egy kicsit a könyv elbeszélői stílusa John Irvingre emlékeztetett, ami jó, mert nagyon szeretem a könyveit. Akik szintén szeretik azoknak meleg szívvel ajánlom a Körkunyhót olvasásra. Persze másoknak is, akik szeretnek emberi sorosokról, szeretetről, nehéz döntésekről olvasni.
Az olvasás során  hol meghatódtam, hol felháborodtam és bizony sok olyan rész is volt, ahol hangosan felnevettem, leginkább Mooshum és a többi öreg indián nevettetett meg.
Úgyhogy összességében ez a könyv most nekem nagyon-nagyon tetszett, aki csak teheti olvassa el! :)

U.i.: szeretném megköszönni a Könyvmolyképző Kiadónak a dupla sorközöket, amivel lehetővé teszik, hogy csak úgy suhanjon a szemem a sorok között! :)

10/10

Zsófi

2015. június 29., hétfő

Mary Shelley: Frankenstein

„A nap, az első tavaszi napok egyike gyönyörűséges fényével és balzsamos levegőjével még engem is fölvidított. Réges-rég halottnak vélt, szelíd és gyönyörteli érzelmek éledtek újra bennem. Félig meglepve ezen érzelmek újdonságától, hagytam, hogy magukkal ragadjanak, majd magányomról és torz voltomról megfeledkezve még boldognak lenni is bátorkodtam. Lágy könnyek harmatozták arcomat, s könnyes szememet hálásan emeltem az áldott nap felé, amely ekkora gyönyörrel ajándékozott meg.”

Rég olvastam már olyan könyvet, amiben ennyire ellenszenves lett volna a főszereplő. Victor Frankenstein egy rendkívül önző, beképzelt alak volt. Egy felelőtlen gyerek, akinek elég pénze van ahhoz, hogy azt játsszon amit akar. És ő Istent szeretett volna játszani, csakhogy mihelyt megalkotta teremtményét, el is ment a kis játékától a kedve, sorsára hagyva így őt. 
A magára hagyott lénnyel végig együtt éreztem és nagyon sajnáltam is. Érdekes volt, hogy a kinézetről, a külsejéről az írótól végig nem kaptunk leírást, csak a többi ember, szereplő reagálásból következtethettünk arra, hogy valójában hogy is nézhet ki. 
Attól függetlenül, hogy Frankensteint rühelltem egész jó volt olvasni, a Teremtmény fejezeteit kifejezetten szerettem. 



8/10

Zsófi