Cheryl Strayed: Vadon

...”milyen érzés kilométereket gyalogolni csakis azért, hogy megszemléljük a fákat és mezőket, hegységeket és sivatagokat, forrásokat és sziklákat, folyókat és füveket, napkeltéket és napnyugtákat.”

Édesanyja hirtelen jött betegsége után Cheryl élete viharos sebességgel hullott szét. Családi kötelékei meglazultak, házassága megromlott. Egyedül maradt mindenféle értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai túraútvonalról szóló útikönyvre. A túra teljesítése először csak homályos ötlet volt, majd egyre inkább alakot öltött, végül világos célként rajzolódott ki előtte.

Zarándoklata 1100 mérföldön és három hónapon át tartott, igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. A külső utazás, a távolság, a természet, a test meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta  tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára.

Nekem is elsöprő élményt jelentett, hogy végigkövethettem Cherylt embert próbáló útján. Mindig is érdekeltek a zarándokutakról, az El Camino-ról szóló könyvek, blogok, olvastam jobbat is, rosszabbat is. Érdekelt az emberek motivációja azt illetően, hogy miért indultak el, érdekelt, hogy testileg hogyan bírták, és kíváncsivá tett a lelki átalakulást illetően. Tényleg így van vajon? Más ember lesz a zarándokból az út végére? Ezt nem tudhatom, amíg én magam is nem indulok el egy ilyen zarándokútra. Mindenképpen elgondolkodtató, nincsenek ott a  hétköznapokban megszokott tárgyak, a mindennapi apró-cseprő problémák,  magadban vagy, általában, mert szerintem az az igazi zarándoklat, ha magadban vagy, bár el tudom képzelni valakivel, akit szeretek. Egy ilyen extrém helyzetben egy hozzánk közelálló ember teljesen másik oldalát, másik lényét is megismerhetjük. De ez számomra egyelőre csak egy vágyálom, amit tovább erősített Cheryl Strayed könyve.

A Pacifikus Túraösvényről (PTÖ) a könyvből készült film megnézéséig még nem hallottam. Először a filmet sikerült megnéznem, majd a könyvet elolvasnom. Bátran ajánlom azoknak is a könyvet, akik még csak a filmet látták, mert sokat hozzátett a filmhez. Az események nagyjából ugyanúgy történtek, és már nekem a film is tetszett, de a könyv a maga csendes, nyugodt, félelmetes valóságával lenyűgözött. Fantasztikus ez a túraösvény, gyönyörű, félelmetes, magányos, felemelő. Cheryl igazi lelki és testi átalakuláson ment át az út végére. Közben emlékezett az édesanyjára, haragudott rá, vívódott magával, gyötrődött a testvérei miatt. Édesanyja halála utáni négy évben megjárta a poklot, nagyon mélyre süllyedt. A túra lehetőség volt, hogy kihúzza magát a mélységből, megbocsásson magának, elfogadja az édesanyjával történt tragédiát, és megtudja, hogy ő maga  mire képes. Képes-e végigmenni egyedül a sötét rengetegben, hófödte hegyeken, sivatagos tájakon,  zuhogó esőben, égető napon? Megváltoztatja-e az életét, hogy végigment a Pacifikus Túraösvényen? 

Nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet, megnyugtatott, elgondolkodtatott, kikapcsolt. Cheryllel izgultam, amikor vadállatok tűntek fel a közelében és  vártam a következő ellátmányos csomagot,  átéreztem testi szenvedéseit, és megkönnyebbültem, amikor barátokra talált. Nem egy izgalmas krimi, de mégis izgultam, nem egy romantikus regény, de akartam, hogy társra találjon, meghatódtam az emlékeitől, megkönnyebbültem a megbocsátástól és fellelkesített az új élet reménye. Mindez a hatalmas, fenséges, hegyekkel körülvett, leigázhatatlan természetben... 

10/10

Bea

60-as évek zenéi idézet:

„A jó emlékek inkább versre hasonlítanak, haikunál alig hosszabbra. Ott van például az, hogy mennyire szerette Johnny Cash és az Everly Brothers zenéjét. Ott vannak a tábla csokik, amiket a vegyesboltból hozott haza, ahol dolgozott.”

„-Rendben bébi, akkor nem hívlak szivinek. - A fejpántos felvihogott az égre. - De tuti, hogy bébinek foglak nevezni. Ahogy Jimi Hendrix is megmondta: Mindenkit bébinek hívok.”