oldalak

2018. április 16., hétfő

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

Nemrég olvastam el Baba Schwartz: Májusi cserebogár könyvét, ami témájából adódóan alapból megrázó és szívszorító volt, de mivel Baba Schwartz az én szülővárosomból, Nyírbátorból származik, a történet egy része ott is játszódott, ezért rendkívül közel került hozzám az a könyv.

Az És te nem jöttél vissza szintén egy visszaemlékezés a pokolra. Ugyanúgy, ahogyan Baba, Marceline is visszatért és elmesélte a borzalmakat. Elmesélte, mert úgy gondolom, hogy terápia lehetett számára, bár egész életében nem dolgozta fel a vele történteket.

Meghökkenve olvasom, amikor valaki azt írja az Auschwitz és a holokauszt témájú könyvek kapcsán, hogy túl sok bőrt lehúztak már a témáról és túl van tolva az egész. Mindenkinek, aki elszenvedte a holokausztot és élve tért haza, megvan a saját története, a saját tragédiája és talán azért írja le, mert magán, saját rémséges emlékein próbál könnyíteni, talán azért, hogy mindenki emlékezzen és tudja, hogy mire képes az ember, az egyik ember és a másik ember, 

Az egyik a velejéig romlott, gonosz és könyörtelen, a másik végrehajtja ennek a könyörtelen és gonosz embernek a parancsait, a harmadik titokban némi emberséget mutat, mert ő is ember. És vannak azok az emberek, akik számára az a sors volt megírva, hogy szörnyűségeket éljenek át, szülőket, testvéreket veszítsenek el, kiforduljanak önmagukból az életben maradásuk érdekében, amikor azt sem tudták, hogy mi adja az erőt ehhez az életben maradáshoz, mert talán a halál a könyörületesebb.

Nekem a holokausztba kicsit mindig belehal a szívem, számomra felfoghatatlan, és elfogadhatatlan, és csodálom azokat az embereket, akik túlélték. Mert hatalmas erő kell hozzá, és még hatalmasabb erő ahhoz, hogy el is mondják a poklot, amit túléltek.

És akkor itt vissza is térek a jelenlegi könyvhöz, Marceline-t édesapjával vitték a táborba, ahol elvesztették egymást, de a lány kapott apjától egy levelet, amire sosem tudott válaszolni. A könyv tulajdonképpen ez a válasz, valamennyire megismerhetjük kettőjük kapcsolatát, elhurcolásuk körülményeit, és a család többi tagjának sorsát.

Az elbeszélés zaklatott és teljesen érthetően nem összeszedett, csak egy levél, melyet sosem tudtak elküldeni.

Ebben a könyvben is, mint Baba Schwartz könyvében nyomon követhetjük a táborból hazatérésük utáni időszakot, ami minden csak nem boldog. Megismerjük Marceline életét, amelyet igyekezett élni, de mindvégig úgy érezte, hogy meg kell írnia azt a választ az édesapjának. Ezért születhetett meg ez a könyv.


Bár elég érzelemmentesnek tűnik, de erre szükség van a túlélés miatt, a szerző mintegy külső szemlélőként mesél a borzalmakról, távol tartja magától az érzelmeket, mert csak így lehet kibírni.

Egy rövid könyv, ugyanakkor egy hosszú levél, amely emléket állít egy apának, és segít egy lánynak elviselni és tovább élni, az embereknek pedig emlékezni arra, amit sosem szabad elfelejtenünk.

Bea

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése