oldalak

2016. április 30., szombat

Neil Daniels: Matthew McConaughey/ Texasból a csillagokig

Matthew McConaughey korunk egyik legnépszerűbb és legkedveltebb színésze. Életrajzi könyvéből megtudhatjuk, hogyan vált azzá, akinek ma is ismerjük. Hogyan sikerült befutnia Hollywoodban egy texasi család harmadik gyerekeként? Milyen munkákat vállalt az 1990-es években, merre folytatódott karrierje az évezredforduló után, majd végül hogyan kapta meg olyan komoly filmekben a főszerepet, mint az Igazság ára, a Mielőtt meghaltam, a True Detective - A törvény nevében és a Csillagok között? Érdekességek és kulisszatitkok napjaink egyik legnagyobb hollywoodi sztárjának életéről.

Nem sok filmet láttam Matthew McConaughey főszereplésével, de a Mielőtt meghaltam címűt, amiért megkapta az Oscar díjat, azt igen, és mivel az önéletrajzokat is szeretem, ezért mindenképpen szerettem volna elolvasni ezt a könyvet.

Kicsit más volt, mint amire számítottam, mert nem összefüggő történet volt, hanem inkább amolyan dokumentumfilm-szerű. Mint amikor valakit mások méltatnak, és mások véleményéből ismerhetünk meg valakit. A szerző a saját ismeretei mellett, sokat idézett Matthew-val készült interjúkból, valamint a filmek utáni filmkritikákból. Miután túltettem magam azon, hogy ez nem egy szívhez szóló történet, hanem tulajdonképpen tények sokasága, Matthew életének bemutatása egészen gyerekkorától napjainkig, már ismét nagy érdeklődéssel vetettem bele magam az olvasásba.

Matthew szülei nagyon szimpatikus és bohém emberek voltak, imádták egymást és mérhetetlenül szerették a fiaikat. Matthew meglepetésként született, "terven felül" érkezett, természetesen szülei imádták, de az egész család nagy szeretetben élt.

"Gyerekkorunkban nem jártunk moziba, nem ültünk a tévé előtt, nem foglalkoztunk a médiával… Nappal kint kellett játszanunk. Nyafogtunk: „Miért, mama? Miért nem nézhetem csak fél óráig a tévét?” Erre ő: „Ne azt nézd, hogy valaki a tévében eljátssza neked, hanem csináld te magad! Tűnés kifele, és láss hozzá!” Most, oly sok év múlva ezt gondolom: nagyszerű recept ez ahhoz, hogy valaki színész legyen."

"Azt is megtanultam tőle, hogy vázában álló rózsának, valami csodálatos dolognak tekintsem az életet. Amikor rosszkedvűen ébredtem, odajött hozzám, és megsimította a homlokomat. Azt mondta: "Menj vissza a szobádba, és még egyszer nekifuthatsz." Megfogadtam a tanácsát és újrakezdtem a napot."

Nem voltak egy átlagos család, a szülők tevékeny életet vártak el fiaiktól, mindemellett rengeteget beszélgettek. A fiúkat önbizalomra nevelték, megtanulták a szüleiktől, hogy semmi sem lehetetlen.

Megismertem a kamasz Matthew-t, megtudtam, hogy jogi pályára készült, ám anyagi és egyéb okok miatt a filmes pályán kötött ki. Nagyon érdekes volt belelátni Hollywood kulisszatitkaiba, hogyan készül el a forgatókönyv megvásárlásától a bemutatásig egy film, hogyan válogatják a szereplőket, Matthew hogyan bújik bele a ráosztott figura személyiségébe, olyannyira, hogy a filmforgatás alatt a hétköznapokban is benne marad a szerepben. Mikor sikeres egy film, és nem biztos, hogy a moziban való vetítés hozza egy filmnek a legnagyobb hasznot. Az összes film elkészültéről olvashattam, amiben Matthew McConaughey szerepelt, a gagyi, nem túl sikeres vígjátékoktól kezdve, ami viszont nagy pénzeket hoz, a független filmek elkészítéséig, ami anyagilag nem mindig volt sikeres. Rengeteg kritikát elolvashattam ezekről a filmekről, ami bizony nem mindig volt méltató, sőt nagyon sokáig csak rossz kritikákat kapott.


Nagyon tiszeletre méltó, hogy mindezek ellenére kitartott hivatása mellett - persze azért a pénz sem elhanyagolható ebben a kitartásban -, nem hagyta magát beskatulyázni, játszott szépfiú, és nem szépfiú szerepeket, hősszerelmest és bűnözőt is. Az Oscar díjas Mielőtt meghaltam című film kedvéért például rengeteget fogyott, hogy hitelesen tudja eljátszani a HIV-fertőzött Rob Woodroof szerepét, aki egy rodeós cowboy és villanyszerelő volt. Mint írtam, ezt a filmet láttam is, és azt gondolom, hogy valóban megérdemelte érte azt a szobrocskát. Sok filmjét viszont még nem láttam, de a könyv olvasása közben szorgalmasan jegyzeteltem, mert így, hogy a filmek készítésének körülményeiről is tudtam meg dolgokat, még érdekesebb lesz megnézni őket. A jókat azért, mert jók, a gyengébbeket pedig azért, hogy eldöntsem, hogy tényleg olyan rosszak?

Matthew-t nagyon szimpatikus embernek ismertem meg a könyvből, nincsenek sztárallűrjei, tényleg egy egyszerű texasi fickó, aki a kitartásával és a szorgalmával felküzdötte magát a hollywoodi nagyok közé. Mindeközben nem veszítette el emberségét, tetszett, hogy már akkor is apa akart lenni, amikor még nem választott élethivatást, és az sem változtatta meg elhatározását, hogy híres színész lett, sőt azt vallja, hogy amit a magánéletében csinál, az érdekesebb, mint a munkája. Az életrajzokat kedvelők számára érdekes olvasmány lehet, ám a Matthew McConaughey rajongók számára kihagyhatatlan.

A könyvet köszönöm a Magnólia kiadónak!

8/10

Bea

2016. április 29., péntek

Julianne Donaldson: Edenbrooke

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött.

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Egy gyönyörű angol kastély, igazi úriemberek, semmirekellő fráterek, kedves és nem túl kedves fiatal lányok, no meg egy szeleburdi főhősnő, mi más kell még egy kis könnyed kikapcsolódáshoz? :)

Álmodozó és csetlő-botló főhősnőnk, Marianne személyében sokan magunkra ismerhetünk. 
A könyv elején lévő útonállós jelenetben is remekül helyt állt, nem csalódtam benne, kiderült, hogy nem csak álmodozni és becsukott szemmel táncolni tud, hanem ha a helyzet megköveteli nagyon bátor és gyakorlatias tettekre is képes.

Marianne úgy tudja, hogy édesanyja régi barátnője Lady Caroline hívja meg Edenbrooke-ba, ám a történet során szépen lassan szembesül az igazsággal, és megtudja azt, hogy a nagyanyjának milyen hátsó szándékai voltak.
Amikor Marianne ikertestvére, Cecily először feltűnt a színen, nagyon ellenszenvesnek találtam, néha már azt sem értettem, Marianne miért nem mondja már meg neki jól a magáét.

És itt van még nekünk a daliás Philip is, aki nemcsak Marianne szívét, hanem az enyémet is elrabolta, fel is került arra a bizonyos "legszívdöglesztőbb könyves férfiak" listámra. 

A könyv vége már olyan izgalmas volt, hogy alig tudtam letenni (igazából nem is tettem le :)), nem csalódtam a befejezésben, sőt nagyon is kedvemre való volt. 
Akiknek egymásra kellett találniuk, egymásra találtak, a gonosz pedig elnyerte méltó büntetését. Mindeközben pedig gyönyörű angol tájakon járhattunk, lovagolhattunk, és elegáns, régimódi bálokon táncolhattunk. 

8/10

Zsófi

2016. április 27., szerda

Timo Parvela: Gyerekek! Tessék vigyázni!

„A nevem Ella. Másodikos vagyok. Klassz az osztályom, és a tanító bácsink is aranyos. Vagyis csak volt. Az utóbbi időben ugyanis kicsit furcsán viselkedik. Ez valószínűleg amiatt van, hogy véget ért a nyár, és ma elkezdődött az iskola.”

A tanító bácsi sajátos viselkedése miatt az egész osztály aggódik. Éppen csak elkezdődött a tanév, ám a tanító bácsi igencsak fáradtnak tűnik. Ráadásul furákat is mond – folyton szeretetről és boldogságról beszél...

Vajon mi köze ennek az egésznek egy csillogó-villogó új autóhoz és a tanító bácsi kiütéseihez? Elláék súlyos betegségre gyanakodnak, ezért kerítenek egy orvost, akihez nem a tanító bácsit, hanem a makkegészséges Patét küldik információkért.

Az egyik meglepő fordulat követi a másikat, amelyek alakulásában nem kevés szerepet kap a tanító bácsi két kutyája, Préri és Farkas, egy jobb sorsra érdemes tanfelügyelő, sőt még egy bárányhimlős óriás-repülőmókus is.

Ella és barátai a sorozat hatodik kötetében sem unatkoznak, és még egy „kedvenc helyre” is sikerül szert tenniük.

Nem ismertem eddig Ellát és a tanító bácsit, sőt a többieket sem. Ha tudom, hogy ennyire viccesek, már sokkal hamarabb közelebbi ismeretséget kötök velük. Szerencsére azonban, nem késtem el semmiről, idejében odaértem az osztályba, és fültanúja lehettem a tanító bácsi földtől kissé elrugaszkodott évnyitó beszédének, én is tágra nyílt szemmel nézhettem a gyerekekkel együtt, akiknek szintén megfordult a fejükben, hogy a tanító bácsival valami nincs rendben. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy a tanító bácsijuk bizony beteg, én azonban tapasztalt felnőtt révén már láttam, hogy szó sincs itt semmiféle betegségről, hacsak az a bizonyos szép, új autó meg nem zavarta a fejét.

A gyerekek kedvenc helyükön, egy elhagyatott kert szikláján tanyázva, kigondolják a saját haditervüket azt illetően, hogyan vizsgáltassák ki a tanító bácsit. A tanító bácsi is szereti ezt a sziklát, sőt a kutyái is, akik a származásukra utaló, találó Préri és Farkas nevet viselik. Először úgy tűnik beszélni is tudnak, de aztán kiderül, hogy mégsem. Ha pedig ez nem volna elég, a tanító bácsi örömében bemutatja a kutyák trükkjeit a gyerekeknek, mert kutyát nevelni tudni kell.

Mint ahogyan a gyereknevelés is művészet, mégpedig nagyon fontos alapelvek szerint működő művészet. Fontos alapelv a mindennapos fogmosás és a salátaevés is. Néha bekavarhat egy kis bárányhimlő, de sebaj, egy rövid kórházi tartózkodás senkinek sem árthat, a tanító bácsi is megvilágosodva tér haza a kórházból. Legalábbis az orvosi köpeny, amire az intézményben tett szert, elég világos, mondhatni fehér, egészen addig, amíg a fejében is megvilágosodik, hogy a tanároknak is szükségük van egyenruhára, ami egy összefestékezett ujjú orvosi köpeny és egy indián fejdísz is lehet.

Ne felejtsük ki a történetből a bárányhimlős óriás-repülőmókus jelentőségét sem, a mindig jelen lévő gondnok bácsit, az álomkórból kigyógyult Paavot, és a boldoggá vált tanfelügyelőt sem.

Fantasztikusan vicces történet volt, gyerekkönyvön régen nevettem ennyit. Az elvarázsolt, szórakozott, megzakkant, guruvá vált tanító bácsi, a mindent szó szerint értő gyerekek, a sokszínű cselekmény, az össze-vissza, mindenhol és akármikor támadó humor nagyon jót tett a lelkemnek. Először azt  gondoltam, hogy felnőttként jobban is élvezem, mint egy gyerek, de úgy alakult, hogy Tituszt szóval kellett tartanom hosszabb ideig, így amikor kifogytunk a mondanivalóból, a könyvről kezdtem mesélni neki, majd megkért, hogy olvassak belőle, ekkor az első két fejezetet telefonon fel is olvastam. Nagyon élvezte, sokat nevetgélt, azt mondta, mindenképpen el fogja olvasni.

Így hát, miután előzetes tesztelést végezetem egy tíz éves célszemélyen, azt mondom, bátran a kezébe nyomhatjuk az önállóan olvasni szerető gyermekünknek, sőt ajánlom közös olvasásra is a gyerekekkel. Ám ha a gyerek elaludt, le ne tegyétek, olvassátok végig, garantáltan jól fogtok szórakozni és vidámat álmodni. Mivel én egyből belecsaptam a történet közepébe, szeretném Elláék és a tanító bácsi történetét az elejétől kezdve megismerni, mindenképpen igyekszem megszerezni az előző részeket.

A könyvet köszönöm a Pongrác Kiadónak

10/10

Bea

2016. április 26., kedd

Jostein Gaarder: Anna világa

Történet a földgolyó klímájáról és környezetéről

A történet főszereplője Anna és Nova. Az elbeszélés kezdetén Anna tízéves norvég kislány, aki iskolába jár, barátkozik, olvas, kirándul, észreveszi a fiúkat, vagyis hát egyet. Néhány évvel később azonban különös dolog történik vele, furcsa álmai megzavarják éjszakai nyugalmát. Álmaiban egy olyan világban találja magát, ami a reális jövőben akár valósággá is válhat.
2082-t írunk, és Anna egy dühös kislánnyal, Novával társalog, aki Anna jövőbeli unokája. Nova az álmokban egy olyan világban él, amelyben már nincs klasszikus tél, tavasz, nyár, ősz, hanem meleg van, sokat esik az eső, és a déli országokból özönlenek a klímamenekültek északra. Nova dühös nagyszülei generációjára, vagyis Annára, mert hagyták, hogy mindez megtörténjen. Számítógépére installált egy applikációt, amely üzenetet küld neki, ha egy újabb állatfaj kihal a földön. Anna szülei aggódnak a kislány álmai miatt, ezért pszichiáterhez küldik, aki komolyan veszi őt. Megnyugtatja, hogy nincs semmi különös probléma az efféle álmokkal. Számos izgalmas csavar van még a történetben, képzelet és valóság, álom és realitás keveredik benne.
Végig érezzük, hogy a szerző elkötelezett környezetvédő, és okosan hívja fel olvasói figyelmét egy valós probléma komolyságára, nem fél tudományosan igazolt adatokkal és tényekkel alátámasztani mondandóját. Rendkívül okos és érzékeny könyv.

Ez a könyv meglepett engem, mert egyáltalán nem erre számítottam. Megértettem azonban, hogy nem is az a lényeg, hogy én mire számítottam, hanem mindennél fontosabb, hogy a földünk klímájáról és mai helyzetéről fontos információkkal gazdagodjunk mi, mai emberek és tegyünk azért, hogy a jövő generációja ne gondoljon ránk majd dühösen, amiért nem vigyáztunk a bolygóra, a légkörre, az élővilágra. Tegyünk azért, hogy unokáink és dédunokáink még láthassanak virágokat, madarakat, erdőket és erdőben élő állatokat.

A könyv egy igazi környezetvédelmi propagandaanyag, ami segít felnyitni a szemünket arra, ami elvész a hétköznapjainkban, arra, hogy a környezet védelme nagyon fontos feladatunk. Miközben rengeteg információval gazdagodunk a földgolyónk klímájáról, mai állapotáról, arról, hogy mi emberek mit tehetnénk, megismerjük Annát, a 16 éves norvég lányt, aki különös álmokat lát. Az álmokról azt gondolja, hogy nem álmok, hanem ő maga van ott az álmaiban, a jövőjében vagy egy párhuzamos másik világban, és találkozik a dédunokájával, Novával. Bár Anna utazik a két világ között, számára teljesen valóságos és számunkra is, mégsem ez a történet lényege és fő vonulata, hanem Anna hatalmas eltökéltsége, elköteleződése a környezet megvédése iránt. Ebbe a feladatba bevonja Jonast, a barátját is, ketten a fiatalságukkal, hatalmas akaratukkal talán sokat tehetnek a jövőért.

Anna látja a jövőt, az élhetetlenné vált földrészeket, és úgy érzi tennie kell valamit. Megismerjük Novát is, aki Anna dédunokája, belelátunk a jövő világába és nem tetszik majd amit látunk. Nincsenek állatok, nincsenek madarak, nincsenek méhek. Elkeserítő kép tárul a szemünk elé, ijesztőek a tények, amiket megtudunk Novától, szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy szükség van ilyen nagyon elszánt, határozott, érzékeny emberekre, mint Anna és Jonas, akik fiatalságuk ellenére, vagy éppen azért képesek belátni a földet, a közeli jövőt fenyegető veszélyt, vannak ötleteik, elképzeléseik a jövőre nézve, ők jelenthetik a reményt arra nézve, hogy nem teszi az emberiség idő előtt tönkre az egyetlen élőhelyet, ahol élhet. Maradnak rénszarvasok és pacsirták, a föld ugyanolyan szép, tarka bolygó marad még sok száz évig, ahol eddig boldogan éltek, és még sok-sok jövőbeli nemzedék élhet ugyanolyan boldogan. És nemcsak videófelvételeken nézegethetik a kihalt állatokat, nem kell az embereknek maguknak elvégezni a gyümölcsfák beporzását, mert lesznek még méhek és lesznek még gyümölcsök. Lesz még élet.

Volt még a történetben egy pszichiáter, egy titokzatos gyűrű, egy nagynéni a maga mesés történetével, de nem a történet az erőssége a könyvnek, az csak amolyan érdekes adalék, egy háttér.
Anna és Jonas segítségével mi is elgondolkodhatunk, hogy személyesen mit tehetünk  környezetünkért, még ha apróságoknak is tűnnek. Elgondolkodhatunk, hogy végzetesen elrontottuk-e már, vagy még visszafordítható az emberiség romboló ténykedése....
Az ember nem létezhet más életformák nélkül, szükségünk van a méhekre, szükségünk van a madarakra, kellenek a giliszták, élniük kell a békáknak, nem élhetünk levegő és  fény nélkül,  állatok és növények nélkül,  VIGYÁZZUNK RÁJUK!
Ezeket a gondolatokat hozta felszínre bennem ez a könyv, és azt gondolom Jostein Gaardernek hasonló célja volt a könyvvel. Nagyon fontos mondanivaló, ami nálam elérte a célját. Lehetőségeimhez képest eddig is vigyáztam, de ezután még jobban oda fogok figyelni, és keresem a lehetőségeket, ami tetszene Annának és Novának.


A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak

8/10

Bea

2016. április 24., vasárnap

2016. április 23., szombat

Borítók viadala


Biztos veletek is sokszor előfordult már, hogy egy könyv külföldi borítóját sokkal szebbnek, vagy a könyvhöz jobban illőnek találtátok a magyar borítónál. Most összegyűjtöttem nektek pár ilyen borítót, amelyeknek titkát, még ma sem sikerült megfejtenem.

2016. április 22., péntek

Clint Emerson: 100 halálos technika - a túléléshez

Egy hajdani SEAL kommandós útmutatója az önvédelemhez, az üldözők lerázásához és a vészhelyzetek túléléséhez

A könyvben található technikákat nem véletlenül nevezik „halálosnak”. Magas színvonalon képzett ügynökök dolgozták ki őket, olyanok, akik rendszeresen szembesülnek életveszélyes helyzetekkel, és akiknek ezen módszerek alkalmazásához felül kell emelkedniük az emberi teljesítőképesség, precizitás és találékonyság korábbi határain. A könyv a különleges ügynökök világából származó, a gyakorlatban alkalmazható módszereket tartalmaz. Többségüket csak a legkomolyabb vészhelyzetekben szokták használni, és mind az önvédelmet szolgálja. Amikor az ember váratlan veszélyekkel szembesül, sok esetben a menekülés a legbiztonságosabb megoldás. Egy aktív lövésszel szemben az első reakció mindig a menekülés - és csak az utolsó a küzdelem. Ha egy útonálló el akarja venni az értékeit, adja át őket. Ha viszont tényleg eljön a világvége... akkor mindent szabad. Nem célunk, hogy létrehozzunk egy veszélyes polgári réteget, szórakoztatni akarunk és önvédelemre tanítani. Csak szellemünkben legyünk halálosak, ne a tetteinkben! Tartsuk tiszteletben mások jogait és az állam törvényeit!

Amint megérkezett hozzánk ez a könyv, a fiúk egyből lecsaptak rá, aztán pedig nagy lelkesedéssel adták elő nekünk a különböző könyvből ellesett túlélési technikákat. Nekem legelőször az eldobható fényképezőgépből készíthető sokkoló keltette fel az érdeklődésem, de sok más menő praktika is található még ebben a könyvben.

A könyv kilenc fejezetből áll, a különböző fejezetek pedig mind egy téma köré csoportosulnak, mint például az észrevétlen behatolás, nyomeltüntetés vagy éppen a megfigyelés. 

Én mindegyik fejezetet nagyon élveztem, igazi titkosügynök tanoncnak éreztem magam olvasás közben. Előszeretettel próbáltam meg a könyvben javasolt önvédelmi fogásokat, vagy a megkötözés közbeni helyes kéztartást én magam is rekonstruálni. Ilyenkor még jó, hogy magamban voltam, mert elég vicces látványt nyújthattam könyvvel az ölemben, miközben épp egy jobb horgot vittem be képzeletbeli ellenfelemnek, vagy a két könyökömet próbáltam összeilleszteni, és megtalálni a helyes testpozíciót, ha netán, a szintén képzeletbeli fogvatartóm meg akarna kötözni.
A fiúk lábát és kezét pedig legszívesebben összeragasztottam volna szigetelő szalaggal, hogy lássam valóban működik-e a könyvben bemutatott szabadulási technika, de szerencséjükre nem volt itthon szigetelő szalagunk... :)

Azt is megtudtam, hogy kell egy holttestet nyom nélkül eltüntetni, kocsit ellopni, és a klasszikus hullámcsatos zárfeltörési módszert is elsajátíthattam, ha lett volna itthon egy feltörni való zárunk szerintem simán megbirkóztam volna vele. :)

Eme rendkívül izgalmas kémpraktikák mellett megtalálhatók olyan technikák is a könyvben, amelyekkel például egy kicsit magabiztosabban járhatunk sötétben az utcákon, vagy megismerhetjük az autóbaleset közbeni helyes testtartást, amivel akár sérülésmentesen is megúszhatjuk a helyzetet.
Minden egyes technika bemutatásához tartozik egy képregényszerű illusztráció is, ami még érthetőbbé teszi őket.
Biztos mindenki jó párszor találkozott olyan filmes jelenetekkel, amelyben éppen fegyvert fognak az egyik szereplőre, mi pedig izgatottan kiáltozunk, hogy csinálj már valamit, aztán amikor a szereplőnk semmit nem csinál, mi azért megvitatjuk, hogy simán el tudta volna tőle venni a fegyvert. Nos a könyvben kiderült, hogy ha valaki tudja a módját, és a megfelelő időben reagál, akkor valóban lehetséges a támadó lefegyverzése. Így ezt a könyvet ajánlanám minden cselekvésképtelen filmhősnek, vagy hullákat amatőr módon eltüntető filmvászonbeli gyilkosoknak is. :)

De a viccet félretéve, én tényleg élveztem a könyvet, és rendkívül hasznosnak is találtam, hisz túlélni tudni kell!

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!

10/10

Zsófi

2016. április 21., csütörtök

Nicholas Sparks: Az utolsó dal

Az elvált Steve a nyári szünidőt gyermekeivel tölti tengerparti házában. Jonah, a kisfia boldog, hogy újra együtt lehetnek, de Ronnie, a nagylány, aki három éve nem áll szóba az apjával, megbántva és csalódottnak érzi magát a kényszerű utazás miatt. Azonban az apja embersége, a kettejüket összekötő zenei tehetség, egy dal és egy titok segíti őket abban, hogy újra egymásra találhassanak, és egy jóképű srác is feltűnik a színen... A megrázó, mégis csodaszép történetet baljós sejtelmek, boldog és kétségekkel teli pillanatok és közössé váló álmok alakítják.

Nicholas Sparks Az utolsó dalban két ember történetét meséli el, és szívhez szólóan ír a kamaszkor megannyi nyűgéről, a barátságról, az első szerelem öröméről és fájdalmáról, az egymás iránt érzett feltétlen szeretetről.

Első találkozásom Nicholas Sparks-szal nagyon érzelmesre sikerült. A fülszöveg nem készített fel arra, hogy ez a történet ennyire mélyen megérint majd és a könyv végén egyszerre találkozom az élet szépségével és kegyetlenségével, és majd sírok ettől, és zokogok attól.

Ronnie és Jonah édesapjuknál töltik a nyári szünidőt. A hamarosan 18. évét betöltő Ronnie nem tudta megbocsátani apjának, hogy elhagyta őket, ezért három éve nem állt szóba vele. Megérkezésük után azonnal faképnél hagyja apját és kisöccsét, és a tengerparti kisváros vásári rendezvényén köt ki, ahol – bár elutasítóan és magának valóan viselkedik – megismeri azokat a fiatalokat, akik nagy mértékben befolyásolják és meghatározzák majd életének következő pár hónapját. Ronnie-val eleinte úgy voltam, hogy egy pimasz tinédzsernek gondoltam, aki jó dolgában nem tudja mit csináljon, elítéltem, azért, ahogyan az apjával viselkedett, nyilván itt előjött belőlem a szülő. Ahogyan azonban szépen, lassan megismertem rájöttem, hogy egy olyan fiatal lány, akiben nagyon sok belső érték van, és a zord viselkedéssel és lila csíkos hajával a bizonytalanságát és szeretetéhségét próbálja leplezni, amolyan tinédzser módon.
Megismerkedik Blaze-zel, majd Will-lel. Blaze élete sem úgy alakult, ahogyan szerette volna, elveszítette a lába alól a talajt, mindenféle bajba keveredett, sőt Ronnie-t is bajba keverte.

Ekkor került a képbe Will, aki éppen annyira különleges fiatal volt, mint Ronnie. Hamarosan szerelem szövődött közöttük, és én nagyon élveztem csipkelődéseiket, humorukat és izgultam értük. Az első szerelem még ha nem is tart egy életen át, mégis egy életre szóló, felejthetetlen élmény, és én nagyon örültem, hogy Will és Ronnie szerelmének szemtanúja lehettem. Nagyon megható volt, ahogyan a teknőstojásokat éjszakákon át őrizték, dicséretes dolog volt Will önkénteskedése, és Ronnie munkavállalása az akváriumban. Will hallgatását a Scott-tal kapcsolatos ügy miatt megértettem, bár nem értettem vele egyet, de ahogyan ez a dolog végül megoldódott nagyon szeretetteli és bölcs megoldás volt az író részéről.

Nagyon aranyos volt Ronnie kisöccse, Jonah, ahogyan az apjával készítette a templom ablakát, sárkányt eregetett, és ahogy a kekszekért harcolt és érvelt. A kisteknősök is kikeltek, eljutottak a tengerig, Ronnie boldog volt Will-lel, sőt, az apjával is közel kerültek egymáshoz.

Steve, aki valamikor a Juilliardon tanított, majd nem túl sikeres zongoraművészként járta a világot, önmaga megvalósítása közben azt vette észre, hogy tönkrement a házassága, ezért elhagyta a családját. Majd szülőhelyén telepedett le, ahol a városka lelkészét második apjaként szerette, ő tanította meg zongorázni gyerekkorában, különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Steve végtelen türelemmel viselte Ronnie kicsapongásait és egyszerűen csak ott volt a lánynak, amikor szüksége volt rá. És mivel Ronnie alapjában véve egy értelmes, okos lány volt, egyszer csak azt vette észre, hogy az apja egy nagyon jó fej, szeretettel teli ember. Itt akár vége is lehetett volna a történetnek, mindenki boldog, és akkor azt mondtam volna, hogy ez egy nagyon jó könyv volt.


Ezután azonban következett az az esemény, ami engem az átlagosnál is érzékenyebben érintett és nagyon megviselt. Az élet kegyetlensége, amikor egyszerűen csak közbeszól a sors, mindegy milyen boldog vagy, rád mér egy olyan csapást, amit csak hatalmas erővel tudsz elviselni. Steve, Ronnie és Jonah megküzdöttek a borzalommal még a történet végén, a szívem majd megszakadt olvasás közben, Jonah kétségbeesése szinte elviselhetetlen volt, Ronnie ereje és Steve kitartása pedig bámulatra méltóan fantasztikus.

A könyv maga volt az élet, minden szépségével és szörnyűségével, az első szerelemmel, családi szeretettel, összetartással, titkokkal és megbocsátással. Kedves, bájos, ugyanakkor szívettépően megrázó. És nemcsak, hogy nagyon jó könyv volt, hanem egy fantasztikusan szép, megható történet, ami minden érzelmet megmozgatott bennem, és köszönet az írónak, hogy a végére egy nagyon szép befejezést tartogatott.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Bea

2016. április 19., kedd

Random szavak book tag


Lorelei (Maybeitisaboutthestory blog)  hívott ki minket erre a tagre, köszönjük szépen a jelölést!
A random szavainkat mi a fiúktól, jobban mondva nagyrészt Tititől szereztük be. :)


2016. április 18., hétfő

Laurent Seksik: Einstein elfeledett fia

Eduard Einstein 1910-ben született Einstein és Mileva Maric második fiaként. Édesanyjával és bátyjával Zürichben élt, a Berlinben dolgozó Einstein pedig gyakran meglátogatta őket. 1930-ban azonban a pszichiáternek készülő Eduardon súlyos betegség tört ki. Skizofréniával diagnosztizálták, rohamok gyötörték, így két évvel később elmegyógyintézetbe került. Itt is halt meg 1965-ben, tíz évvel apja halála után. Einstein egyetlenegyszer látogatta csak meg... Miként lehetséges, hogy a 20. a század legnagyobb elméjének tartott Einstein, aki Sigmund Freudot is jól ismerte, magánéletének erre a kihívására nem tudott megfelelő választ adni?

Laurent Seksik megindító regényében három sors szálai fonódnak össze és válnak szét. A szerző olyan történetet tár elénk, melyben az anyai fájdalom, a zseni gyengesége és az elfelejtett fiú tragédiája egy-egy külön szólamként törik meg a csendet.

E könyv főszereplőit, és egy kicsit a történetüket is már korábban megismertem Philip Sington Az Einstein lány című könyvében.

Mileva Einstein elhagyott és megkeseredett feleségként, és aggódó anyaként jelenik meg a könyvben. Visszaemlékezéseiből megismerhetjük a fiatal Albert Einsteint és őt, mint ifjú és boldog párt. De aztán azt is láthatjuk, hogy ezeknek a gondtalannak tűnő napoknak is megvannak a maguk titkai.

A pszichés problémákkal küzdő Eduard Einstein élete áll tulajdonképpen a könyv középpontjában, s az történetével párhuzamosan ismerhetjük meg másik két szereplőnk sorsát is.
Eduard egész életében küzdött az apja felé magasló árnyékával, azzal, hogy őt az emberek mindig csak a nagy zseni fiának látták, szerintem a betegségének az okai is ebben gyökerezhettek. Nekem ő volt a könyv legszimpatikusabb szereplője, jó embernek tartottam őt, akinek jobban is alakulhatott volna a sorsa, ha az élet jobb lapokat oszt neki.

És ugye itt van még nekünk a híres géniusz Albert Einstein. Aki minél kimagaslóbb eredményeket ért el a tudományban, annál kevésbé állt helyt fiainak apjaként, elhagyta őket, s csak a fiúk életét megnehezítő Einstein nevet hagyta meg nekik.
Einsteinre nagyon megharagudtam azért, amiért elhagyta a fiait, és teljesen magára hagyta Eduardot, s akkor sem segített neki, amikor már lett volna rá lehetősége.
Bevallom Einstein Amerikában töltött éveiről nem volt túl sok ismeretem, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok nehézséggel kellett megküzdenie az Újvilágba érkezvén, egyszóval egyáltalán nem fogadták tárt karokkal. Egy kicsit (tényleg csak egy icipicit) az apai szerepének elhanyagolását sikerült ellensúlyoznia nálam azzal, hogy Amerikában részt vállalt a feketék polgárjogi mozgalmaiban. 


Egy fiú akinek életére örökre rányomta bélyegét az apja hírneve, egy apa, aki nem vett részt a fiai életében, egy elhagyott feleség szomorú története volt ez a könyv. Olyan embereké, akiknek akár máshogy is alakulhatott volna a sorsa, ha életük egy bizonyos pontján másképp döntenek.

8/10

Zsófi

Kapcsolódó bejegyzés:

2016. április 17., vasárnap

2016. április 16., szombat

Kedvenc íróink: Alexandra Ripley

Ebben a rovatban, kedvenc íróinkat mutatjuk be nektek. Olyan írókat, akiknek a műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, és nagyon megszerettük őket.

Alexandra Ripley 1934-ben született, Alexandra Elizabeth Braid-ként a dél-karolinai Charlestonban. Itt is nőtt fel, az elit Ashley Hallban kezdte meg tanulmányait, majd a Vassar főiskolán szerzett diplomát. A tanulmányai befejezése után a Life magazinnál vállalt munkát New Yorkban.
Dolgozott idegen vezetőként, utazóügynökként, olvasóként egy new york-i kiadónál, és egy rövid ideig még fehérnemű eladóként is.

Az első regénye a Who's the Lady int the President's Bed? 1972-ben jelent meg, az első történelmi regényét pedig, a Charlestont, 1981-ben publikálta (magyarul Elizabeth szerelmei címen jelent meg).
A sikert 1991-ben az Elfújta a szél folytatásának a Scarlettnek a megírása hozta meg számára. A regény egyből a könyves eladási listák élére került, tizennyolc nyelvre fordították le, és tv sorozatot is készítettek belőle. Öt év alatt nyolcmillió példány kelt el a könyvből világszerte.
Amikor először olvasta az Elfújta a szél c. könyvet 12 éves volt, miután befejezte a könyvet olyan elragadtatott hangulatba került, hogy elhatározta, lemásolja a könyv első 350 oldalát, hogy átérezhesse azt, amit Margaret Mitchell érzett a könyv írása közben.
Alexandra Ripley 2004-ben halt meg otthonában Richmondban.

Alexandra Ripley nevével természetesen én is a Scarlett által találkoztam először. Nekem tetszett a könyv, bár az igaz, hogy ebben a folyatásban egy teljesen másmilyen Scarletett ismerhettünk meg, mint az Elfújta a szélben.
Aztán pár évvel ezelőtt egy könyvtári nézelődés közben rábukkantunk Anyával az írónő többi könyvére is, és gyorsan ki is kölcsönöztük a Mary örökségét, ami nagyon tetszett mindkettőnknek. A következő könyvtár látogatások alkalmával szépen lassan pedig az összes Alexendra Ripley könyvet hazahoztuk magunkkal, és már csak arra eszméltünk, hogy mindet végigolvastuk, és lett egy új kedvenc írónőnk. :)

Az írónő könyvei az amerikai Délen játszódnak, regényeinek nagyon eredeti hangulatuk és szereplőik vannak, a könyvekben nincs hiány sem bohém és erős főhősnőkben, sem mindent elsöprő szerelmekben. 

Mary öröksége
A regény színhelye New Orleans, 1951, ez az egzotikus és titokzatos város, ami még erősen őrzi a francia hagyományait. A regény egy félig amerikai, félig New Orleans-i francia lány Mary MacAlistar szívszaggató története. 
Mint már előbb is írtam, ez volt az első Alexandra Ripley könyvem, a Scarlett után, és imádtam! Mary egyedül marad árván és tizenhat évesen, egy szál magában kell nekivágnia a világnak. Mielőtt behajózna New Orleans-ba már egy sor megpróbáltatáson túl lesz, de az igazi történések  csak itt várnak még rá. Mindent elsöprő, igazi régimódi szerelem, New Orleans amerikai és francia városrészének a megismerése, és egy kis woodoo varázslat, volt itt minden kérem szépen! De tényleg nagyon nagy kedvencünk lett ez a könyv.

Elizabeth szerelmei
1865-től, az amerikai polgárháború kezdetét jelző első ágyúlövéstől a századfordulóig terjedő évtizedekben játszódik ez a nagyszabású társadalmi regény. Alexandra Ripley érzékletes képet ad arról, hogy hogyan dúlta fel a patinás, gazdag déli város, Charleston méltóságteljes életét, tehetős fehérekét, szegény feketékét egyaránt az országon végigsöprő háború.
Ez a könyv egy szintén fantasztikus nagyszabású családregény. Egy város, és két család szemén keresztül láthattunk bele mi is a polgárháború következményeibe. Elizabeth személyében megint egy erős, és rendkívüli nőt ismerhetünk meg, és kísérhetjük végig az egész élete során. A regény színhelyébe Charlestonba is teljesen beleszerettem, a történet pedig lenyűgöző volt.

A gardéniás hölgy
Ez a könyv tulajdonképpen az előzőnek a folytatása, de különálló történetként is simán megállja a helyét. Ebben a könyvben is egy nagyon különleges főhősnővel ismerkedhetünk meg Garden Tradd személyében. Gardent eltaszítja magától az anyja, és már csecsemő korától kezdve a birtokon élő rabszolgák között tölti a mindennapjait, ők nevelik fel a kislányt nagy szeretetben. Garden felnővén gyönyörű fiatal nővé válik, Charleston legkívánatosabb partijává lép elő. Természetesen Garden életébe is betoppan a nagybetűs szerelem, utána pedig Gardennel együtt beutazzuk egész Európát, Párizst, Monte-Carlót és Londont. Híresebbnél híresebb és elképesztően gazdag emberekkel találkozunk (igen még a Fitzgerald házaspárral is összefutunk).
Imádom a húszas éveket, ez a regény meg maga a húszas évek dicsérete, sok pezsgővel, rengeteg zenével és charlestonnal (bizony ám, ebben a könyvben születik meg ez a tánc is!). 
A húszas évek rajongóinak kötelezően ajánlott olvasmány! :)

Sötét arany
Azt hiszem ez volt a második könyvem Alexandra Ripleytől. Ennek a regénynek a stílusa és a hangulata is különbözik az előző könyvekétől, ez a történet az 1800-as évek végén játszódik, Észak-Karolinában. Nagyon alapos korrajzot kaphatunk a korabeli Amerikáról, az emberek mindennapi életéről. Ezt a könyvet az előzőekhez hasonlítva, egyáltalán nem jellemezném romantikus regényként. De ez is egy nagyon erős, néhol nyers és megrázó történet.

Zsófi

2016. április 15., péntek

Kathryn Taylor: Az örökös (Daringham Hall 1.)

Kate Huckley, a csinos, fiatal állatorvosnő nyugodt életet él Kelet-Anglia egyik csendes falujában, Salter's Endben. A közeli Daringham Hall birtok és udvarház tulajdonosaival igen szoros kapcsolatot ápol, Camdenék már gyerekkora óta saját lányukként szeretik. Egy nap aztán Kate egyik ismerősének házánál - ahol épp látogatóban volt - egy idegen bukkan fel, aki súlyos sérüléseket szenvedett, elvesztette az emlékezetét, amihez az az ütés is hozzájárult, amelyet a lány mért a fejére egy bottal - betörőnek gondolván őt. Lelkifurdalása miatt házába fogadja a tehetetlen, ám rendkívül jóképű férfit, akibe első látásra beleszeret. Már épp kezd hinni abban, hogy a sérüléseiből lassan felépülő ismeretlen viszonozza az érzéseit, amikor kiderül, a férfit Benedict Sterlingnek hívják, New Yorkban informatikai vállalkozást vezet, és elsőszülöttként valójában ő Daringham Hall, valamint az ezzel járó baronet cím jogos örököse. Ráadásul több mint húsz éve bosszút esküdött Camdenék ellen, akik hajdanán vele várandós édesanyját egyik napról a másikra kidobták a házukból...

Az örökös a Daringham Hall trilógia első része, eléggé felcsigázott ahhoz, hogy nagyon várjam a további köteteit. A Daringham udvarház a negyvenes-ötvenes évek Angliáját idézte fel nekem, pedig nagyon is a mai korban játszódik a történet. Legfőbb főszereplőnk Kate, az állatorvosnő, aki már azzal belopta magát a szívembe, hogy négy kutyája volt, egy roppant eleven spániel, egy labrador, egy collie és egy Jack Russel terirer. A kutyusok azért leptek meg ennyire, mert ha hiszitek, ha nem nekünk is ugyanilyen kutyáink vannak. A spánielünk ugyanúgy nagyon eleven, a labradorunk pedig éppen annyira megfontolt, mint Kate kutyusa. 
A történet azonban nem róluk szól, de Kate ezzel már bekerült nálam a kedvenc szereplők közé, felőlem csinálhatott volna bármit a történetben, akkor is kedveltem volna. 

A kutyái mellé befogadta még Bent is a házába, akinek először jól ellátta a baját, azaz betörőnek vélvén fejbe csapta egy bottal. Ben pedig elvesztette az emlékezetét, és úgy éldegélt Kate házában, hogy nem tudta ki ő, honnan jött és hol vannak az iratai, a személyes holmijai, semmit nem tudott magáról. Mi persze tudtuk, hogy ki ő, és azt is, hogy egy egészen más ember, mint akit éppen megismertünk, de ők Kate-tel még boldog tudatlanságban éltek pár napig, közel kerültek egymáshoz, és ha ők még nem is vallották be maguknak, mi már tudtuk, hogy bizony éppen szerelem szövődött közöttük.
Aztán megismerhettük Camdenéket, az udvarház lakóit, akik között voltak, akiket nagyon megkedveltem, és voltak, akik furcsán és titokzatosan viselkedtek. Megismertem Davidet, a leendő örököst, és az apját Ralphot. Mindketten szeretetreméltó, őszinte embernek tűntek. Ugyanakkor ott volt Ben története, akit szintén megkedveltem, és nem tudtam kinek higgyek. 

Mindennek betetőzéseként megérkezett New Yorkból Ben barátja, Peter és asszisztensnője, a mindig elegáns Sienna. A furcsa amerikaiak betoppannak a Daringham Hall évente megrendezett estélyére, ahol csak a környék elitje vehet részt, és innentől kezdve véget ér az idill, titkokra derül fény, és szívek törnek össze. 

A történet úgy fejeződött be, hogy máris olvasnám a következő részt, mindamellett, hogy nem függővéges, akár külön történetként is megállná a helyét. Mivel azonban szívesen olvasnék a szereplőkről többet, érdekel a további sorsuk, és érzem, hogy Daringham Hallban még érdekes és izgalmas dolgok várnak rám.

A történetben a romantika és a szerelem is szerepet játszik, de csak éppen annyira, amennyire én szeretem, nem volt eltúlozva, nem volt szirupos, kíváncsian várom a szerelmesek sorsának további alakulását és azt, hogyan oldják meg a Daringham udvarház lakói az életüket és a bonyodalmakat.

A könyv végén megható jelenetek játszottak az érzéseimmel, tetszett a történet finomsága, „nemessége”, a családi összetartás és a szeretet ereje, a finom romantika és az ígéretes folytatás lehetősége.


A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak!

10/10

Bea

2016. április 14., csütörtök

L. M. Montgomery: Anne az élet iskolájában

Anne Shirley, ez a vörös hajú, örökké csacsogó és álmodozásra hajlamos kislány, akinek gyermekkoráról az Anne otthonra talál című kötet számolt be, immár 16 éves ifjú hölgy. Kijárta a főiskolát, és visszatért Avonlea-be. De a visszatérés egyben új kezdet is, Anne kilép az élet iskolájába, hiszen dolgozni kezd: tanítónőként helyezkedik el abban az iskolában, ahol valaha maga is tanult. 
Ahogy már megszokhattuk, az élet továbbra is folyton pezseg körülötte: meglágyítja az új szomszéd, a mogorva agglegény hírében álló Mr. Harrison szívét, Levendula kisasszony személyében pedig igazi "rokon lélekre" talál. Hősünk azonban nem volna méltó az Anne Shirley névre, ha nem kerülne időről időre kisebb-nagyobb kalamajkába...

Az előző rész értékelésében írtam, hogy kicsit sajnáltam, hogy Anne hamar felnőtt és szívesen olvastam volna még a gyerekkoráról. Kicsit ezért tartottam is a második résztől, mert nem tudtam elképzelni, hogy a felnőtt Anne miféle érdekességeket tud még nekem tartogatni. Most már elmondhatom, hogy igenis tudott. :)
Kezdjük azzal, amit egy kicsit furcsának tartok, hogy Anne 16 évesen, mint főiskolát végzett tanítónő tért haza Avonlea-be. Persze könnyen lehet, hogy akkoriban volt egy iskola, ami volt az alap, és a gyerekek nem tanultak tovább, hanem ki-ki dolgozott a családja farmján. Aki továbbtanult, az egyből főiskolára ment. Miután ezt tisztáztam magamban, már nem is volt furcsa és örömmel olvastam Anne újabb kalandjait. Örültem, hogy viszontláthatom Marillát, Dianát, és természetesen a minden lében kanál Rachel Lynde-et.

Tetszettek az új szereplők is, különösen az ikrek közül a kis Davy. Dorát sajnáltam, mert minden jósága, csendessége, szelídsége ellenére Marilla és Anne kedvence a kópé Davy volt. 
Mr. J. A. Harrison és a papagája Rozsda is nagyon kedvemre való volt, és a történet végén megismert Miss Lavender is nagyon a szívembe lopta magát. 
Az Avonlea-i iskola érdekes színfoltja volt a történetnek és Anne, mint tanítónő is tetszett nekem.  Anne tulajdonképpen nem változott semmit, még mindig az az álmodozó, mindent költőien megfogalmazó leányzó volt, akit az első részben megszerettem, és éppen olyan szórakozott és elvarázsolt volt. 
Ha Anne végigmegy egy réten és egy erdei úton, akkor nem csak arra gondol, hogy jaj de szépek ezek a virágok és milyen kedves ez a fasor, hanem arra, hogy milyen szikrázóan vidáman sárgák ezek a gyönyörű harmatcseppes, apró réti boglárkák a ragyogóan és mégis szelíden sütő nap sugaraiban, miközben a lágyan hullámzó, a zöld minden káprázatos színárnyalatában pompázó fűtenger szinte táncot lejt a virágok körül. A játékosan kacskaringós, aranyló nyírfákkal szegélyezett úton igazi romantikus kaland volt sétálni, miközben a fák között pajkosan fújdogált egy vidám kis szellő magával hozva a réten nyíló gyönyörű virágok bódítóan édes illatát. Vagy valami ilyesmi zajlott le Anne fejében ilyenkor és én élveztem ezeket a túláradó leírásokat is. :)


Az is tetszik, hogy Anne földtől elrugaszkodott gondolkodásán kívül semmiből nem csináltak nagy ügyet. Ha valaki meghalt, nem sopánkodtak rajta, az élet ment tovább, ha valaki férjhez ment, akkor sem csináltak nagy felhajtást körülötte, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok, és minden ment a maga útján tovább.

Ezt a részt is úgy fejeztem be, hogy biztos, hogy el fogom olvasni a következő részt, kíváncsian várom, hogyan boldogul Anne az egyetemen, és milyen kalamajkákba keveredik.

10/10

Bea

2016. április 13., szerda

Jean Little: Victoria Cope a naplója

A gyereknapló lapjain a száz évvel ezelőtti Kanada puritán, viktoriánus világa bontakozik ki. A guelph-i orvoscsalád új cselédet vesz fel, mégpedig egy tizenkét éves árva kislányt, Mary Anna Wilsont, akit nemrég küldtek ki az Újvilágba a londoni Barnardo árvaházból. Lehet-e barátság közte és a tizenéves naplóíró, Victoria között? Vajon hova tűnt el Mary öccse, Jasper, akit kegyetlen Mr. Stone fogadott fel?

Ezt a könyvet még "réges-régen" az Árvák vonata című regény elolvasása után jegyeztem fel magamnak, azt hiszem a szerző említette meg a köszönetnyilvánításban.
Szerencsémre bent is volt a könyvtárban, és szintén szerencsémre a múltkor csak úgy "hoppá észrevettem" a gyerekkönyvtár polcán, és természetesen nem tudtam otthagyni.

Valamiért arra számítottam, hogy a címben is szereplő kislány, Victoria lesz árva, aki majd egy családhoz kerül (tudom-tudom, már megint felvázolom magamban a könyv történetét, még az olvasás, vagy akár a fülszöveg előtt). :)
Meglepetésemre azonban Victoria nem volt árva, boldog családban élt, akik magukhoz vettek egy Angliából érkezett nehéz sorsú kislányt, Mariannát.
Victoria 10 éves kis cserfes lányka volt, néhol a karaktere nekem  Anne Shirley-t is eszembe juttatta.

Mariettát azért vette magához a Cope család, mert otthagyta őket a szobalányuk, nekik pedig így szükségük lett így egy szorgos kézre a háznál.
Itt a könyv elején még elég szívtelennek éreztem az egész Cope famíliát, amiért csak azért vesznek magukhoz egy árvát, mert elment a szobalányuk. Victoriát pedig egyenesen elkényeztetettnek és önzőnek találtam a Mariannához való viszonyulása miatt.

Ez a kezdeti ellenszenvem a Cope család és Victoria iránt hamar elmúlt, ahogy haladtam előre a történettel, beláttam, hogy az első benyomásaim bizony tévesek voltak, és a Cope család minden tagja jó ember, akik fel merik vállalni a meggyőződésüket, és még a törvény eszközeit is bevetve segítenek az elesetteknek.

Legjobban mégis a kis árva, hányatott sorsú Marianna került közel hozzám, aki Angliából érkezett Kanadába, ahol aztán a testvéreitől is elszakították. A testvérének Jaspernek pedig olyan dolgokat kellett átélnie, amit egy gyereknek egyáltalán nem lenne szabad.

Persze minden jó, ha a vége jó és ez a könyv esetében is így történt. Victoria és Marianna sok nehézségen mentek át együtt, de végül igaz barátokká és testvérekké váltak, a történet gonoszai elnyerték méltó büntetésüket, a jók pedig a megérdemelt jutalmukat.

U. i.: A szerző a könyv végére olyan érdekes utószót írt, hogy csak na! Először nem is igazán tudtam hová tenni, de aztán a szerzőről írt jegyzet (ami szintén nagyon érdekes volt) a könyv végén mindent megmagyarázott.

9/10

Zsófi

2016. április 12., kedd

Mary Alice Monroe: Nyári fuvallat

Dora boldogtalan házasságában évekig játszotta a tökéletes anya és feleség szerepét. Férje azonban egy nap beadja a válókeresetet és az asszony úgy érzi, hogy autista kisfia nevelésében is kudarcot vallott. A válása és az eladandó házzal kapcsolatos megannyi teendő pedig szinte minden energiáját felemészti. Szorult helyzetéből nem talál kiutat. Végül egy rosszullét kell ahhoz, hogy rádöbbenjen: ha újra boldog akar lenni, gyökeres változásokra van szükség az életében, amelyeket csakis önerőből vihet véghez. Elindul hát egy rögös, számára ismeretlen úton, amely a sok megpróbáltatás mellett megannyi örömöt is ígér, és csak remélni meri, hogy a végén nemcsak önmagára, hanem egyúttal haza is talál.

Mary Alice Monroe szívmelengető és magával ragadó trilógiájának második kötetében folytatódik a Nyári emlékekből megismert három lánytestvér, Dora, Carson, Harper és nagyanyjuk édes-bús története.

Nekem már az előző rész is tetszett, és szívesen megismertem volna a lányokat jobban. Ebben a részben ez a vágyam  teljesült is, és azt is elmondhatom, hogy  még jobban tetszett, mint az előző rész. 
Ebben a részben Dora van a középpontban, leginkább az ő életének problémáit ismerhetjük meg, majd végigkísérhetjük az úton, amint rátalál saját magára, lassan biztos lesz magában és rájön arra, hogyan tudja irányítani a saját életét. Döntést hoz a házasságát és további jövőjüket illetően.
Nagy segítségére vannak ebben testvérei Carson és Harper is, nagymamájuk Marietta és annak barátnője Lucille. Mindannyiukat egy kicsit jobban megismerhettük ebben a részben, ezáltal közel kerülhettünk hozzájuk, jobban átérezhettük problémáikat és örömeiket. 
Viszontláthatjuk Palackot, a delfint és Nate-et, Dora autista kisfiát. 
Szeretem a könyv helyszínét, a Dél-Karolinában lévő Sullivan' Islandot, Marietta házát, kertjét, igazán kellemes és szép helyszín egy ilyen nyári, kedves könyvnek.

Carson életébe is bepillanthatunk, megtudjuk, hogyan alakul kapcsolata Blake-kel, és azt is, hogy az ő élete mennyire van rendben, túltette-e már magát a gyerekkorában történteken, és az apjával való kapcsolata mennyire nyomta rá bélyegét az életére, gondolataira. Nagyon tetszett kapcsolata Nate-tel, viszont én is éppen annyira össze vagyok zavarodva a személyét illetően, mint ő saját maga. Gondolom majd a harmadik rész... :)

Harperről az előző részben nem sok mindent tudhattunk meg, most jobban megismerhettem, és meglehetősen szimpatikussá is vált. Ő volt a legkisebb testvér, aki kicsit kirekesztettnek érezte magát, főként Dorához tudott nehezen közel kerülni, és nagyon kedvemre való volt, ahogyan próbálkozott elnyerni nővére, Dora elismerését. 

A két öreg hölgy Marietta és az egykori szobalányból barátnővé vált Lucille is szeretetre méltó páros voltak, mindent elkövettek, hogy a lányok életét egyengessék, a kedvükre tegyenek, miközben próbálták őket közelebb hozni egymáshoz. 

Volt még egy-két érdekes szereplője a könyvnek, gyanítom a következő részben ismét felbukkannak. 

Kedves, kellemes, könnyed, olvasmányos nyári történet volt, családi összetartásról, szeretetről, barátságról, útkeresésről, újrakezdésről, boldogságról és boldogtalanságról. 


A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Bea

Kapcsolódó bejegyzés:

2016. április 11., hétfő

Lars Kepler: A tűz tanúja

Flora Hansen halottidéző médiumnak nevezi magát, abból él, hogy a holtakkal folytatott beszélgetéseket színlel. Ám miután egy vidéki leányotthonban holtan találják az egyik fiatal lányt, nagyon is valós látomásai támadnak. Jelentkezik a rendőrségen, és előadja, hogy szellemet látott. Csupán egyetlen nyomozó akad, aki kételyeit félretéve hajlandó meghallgatni a mondandóját.
Joona Linna felügyelő jóval több időt töltött a bűntény helyszínén, mint amennyit bármely más kollégája szükségesnek tartott volna. Az eset látszólag egyszerű: egy lány meghalt, egy másiknak pedig, aki a gyilkosság éjjelén eltűnt, a párnája alól egy véres kalapács kerül elő. De miért állítja Flora váltig, hogy a gyilkos szerszám nem kalapács volt, hanem egy kő?
Linna kiváló nyomozó, elszánt és makacs, nem elégszik meg a kézenfekvő válaszokkal. Ahogy a történet fokozatosan kibontakozik, minden fejre áll és megkérdőjeleződik: az őrültek normálisnak, az épeszűek őrültnek tűnnek. Az ügy egyszerűnek látszó bűncselekményből a rendőrségen belüli játszmák és egy felkavaró történet elképesztően izgalamas elegyévé alakul. Linna mind mélyebbre ás, mígnem végül saját múltjának egy rémisztően sötét árnyával kell szembenéznie.

Nekem eddig még nem volt szerencsém Joona Lima nyomozóhoz, amit bánok is egy kicsit, mert valami elképesztő volt ez a fickó. Titokzatos, szabályokat megkerülő, kemény egy zsaru volt. Ugyanúgy nem volt szerencsém ezelőtt Lars Keplerhez sem, bár arról már korábban is hallottam, hogy ez az írói álnév valójában egy házaspárt rejt. Én el nem tudom képzelni, milyen lehet egy másik emberrel együtt könyvet írni (persze tudom, sokan csinálják), de az Ahndoril házaspár biztosan tud valamit, mert ez a könyv nagyon jó volt

A történetünk elején egy ifjúsági otthonban találjuk magunkat, ahol különböző lelki problémákkal, viselkedészavarokkal küzdő fiatal lányokat kezelnek. Nem mondom, ez az otthon is egy elég kemény hely volt. Az itt kezelt lányok karakterei nagyon jól voltak kidolgozva, az egyik percben rettegtem tőlük, a másikban pedig már sajnáltam őket mindazokért, amiket át kellett élniük. 

Már a könyv elején a dolgok közepébe is kerülünk, megtörténnek a brutális gyilkosságok, és feltűnik a színen Joona Linna felügyelő is. A nyomok és a gyilkos kiléte kezdetben egyértelműnek tűnik, de ahogy halad előre a nyomozás, kiderül egy-két dolog, már mi magunk is meglehetősen  elbizonytalanodunk, és elkezdünk találgatni a gyilkos kilétét illetően, én legalábbis így tettem. 
A főgyanúsítottunkat, az egyik lányt az otthonból, Vickyt is egyre jobban megismerjük ahogy haladunk előre. Belepillanthatunk  múltjának megrázó pillanataiba, láthatjuk a drogfüggő anyját, és a sok nevelő családot is, ahol Vicky megfordult.

És itt jön majd még a képbe Flora Hansen a médium, aki látja a meggyilkolt lány szellemét. Ez az egész misztikus szál is nagyon jól volt megírva, a könyv végén kiderült dolgok pedig mindent más megvilágításba helyeztek. Szeretem az ilyesféle fordulatokat!

A könyv egész végig izgalmas és letehetetlen volt. A rövid fejezeteknek köszönhetően a "már csak egy oldalt olvasok" kijelentés "már csak egy fejezetet" olvasokká vált. Persze sosem tudtam megállni csak egy fejezetnél! :)
A történet vége is meglepő fordulatokat és akciódús jeleneteket tartogatott még.
A befejezéssel már egy új fejezet veszi kezdetét, előre vetítve egy újabb Joona Linna kötet eseményeit.
De én addig is bepótolom hiányosságaimat, és elolvasom a sorozat két első részét is, már most sejtem, hogy jó kis történetekben és izgalmakban lesz részem.


A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

9/10

Zsófi

2016. április 10., vasárnap

2016. április 9., szombat

Nyereményjáték eredményhirdetés


Véget ért a szülinapi nyereményjátékunk, nagyon örülünk, hogy ilyen sokan játszottatok velünk!

A Hónap Könyve(i) márciusban

Ebben a hónapban még nehezebb dolgunk van, mint máskor, mert sikerült extra sokat olvasnunk, amiből következik, hogy nehezebb a választás. De mivel nem vagyunk számbeli korlátokhoz kötve, így végül is bármennyi könyvet kinevezhetünk a hónap könyvének. :)

Nem biztos, hogy csak a 10 pontos könyvek kerülnek ide, mert attól, hogy kevesebb pontot kapott tőlünk, még lehet, hogy mély nyomot hagyott bennünk, csak valamiféle nem tetsző dolog miatt levontunk esetleg egy-két pontot.

Jöjjenek akkor Március Könyvei:

Ifjúsági regény, nagyon kedves, nagyon vicces és izgalmas. Hármas olvasáson is átesett, és mindhárom szűrőn remekül átment. Zsófi, Titusz és én voltunk a szűrők, nagyon tetszett mindannyiunknak és Titusz már a második részét is elolvasta. Az egy "icipicit még jobban tetszett neki (talán)". :)
A könyvhöz kötődik még egy nagyon kedves dolog, Könyvparfé blogján is született a könyvről egy fantasztikus bejegyzés, benne egy levéllel Titusznak és csodálatosan szuper békafánkokkal. Nézzetek be hozzá, mert bámulatos mit művel ez a lány!! :) Itt is köszönjük kedves Könyvparfé! :)

Jodi Picoult a lányával, Samanthával írta ezt a fantasztikus könyvet, ami nekem hatalmas élmény volt. Ki ne ábrándozott volna már arról, ami a könyv témája?? Nagyon bájos, vicces, eredeti könyv. Ajánlom mindenkinek! Zsófinak is, aki remélem, hamar az olvasási listájára veszi. Annál is inkább, mivel egy szót sem meséltem neki róla,  és az értékelésemben sem árultam el a cselekményről és a fő témájáról semmit, ő pedig az enyémen kívül szándékosan nem olvasott el több bejegyzést a könyvről. 

Ennek a könyvnek Zsófi már a Heti ez+az- ban megadta a hét könyve címet, természetesen a Hónap Könyve cím is jár neki. Ez ismét egy olyan könyv, amit hárman is elolvastunk a családban és mindenkinek nagyon tetszett. Ráadásul igaz történet, tulajdonképpen egy önéletrajz. Vicces, megható, különleges.

Ezt még Zsófi nem olvasta el, de a tervei között van, mert mi Bencével már olvastuk és nagyon jó eszmecserék zajlottak közöttünk a könyv kapcsán. Nagyon érdekes emberek, géniuszok példáján keresztül boncolgatta szerző, hogy tulajdonképpen hogyan is lettek ők zsenik, miközben az életük történetével is megismerkedhettünk, és talán megfejthetjük azt is, hogy mi magunk miben válhatunk géniusszá. :)

A blogról már kiderült, hogy megmagyarázhatatlan vonzódás fűz az autizmus témája, az autizmussal élő emberekről szóló könyvek iránt, tehát nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet is el szeretném olvasni. Nem csalódtam, magyar édesanya meséli el fia, Zsombor történetét. Ez a könyv eltér a megszokottaktól, a legnagyobb eltérés, hogy magyar, a másik pedig az, hogy a főszereplő bár autista, de nem zseni. Az édesanya őszintén beszél életükről, nehézségekről, szeretetről. 

Lesley Pearse rajongónként nagyon örülök, hogy nem sokkal a megjelenés után el is tudtam olvasni ezt a könyvet. Bár ez a történet az 50-es években játszódik és egy gyilkossági szál is van  benne, kijelenthetem, hogy nem csalódtam az írónőben, szerintem egy mozgalmas, romantikus, izgalmas könyv volt, remek kikapcsolódás. 
//Bea 

Egy keserédes történet szeretetről, vágyakozásról, álmokról és a felnőtté válásról. Rövid, de annál erőteljesebb könyvecske volt.

Egy alternatív Frankenstein történet, izgalmas, fordulatos és letehetetlen volt. Már itt is van nálam a második része, alig várom, hogy olvashassam.

A könyv által tehettem egy kalandos és szürreális utazást a cirkuszba, ahol különféle csodabogarakkal és képtelen, de rendkívül szórakoztató történésekkel találkozhattam. Hozzám hasonló cirkuszrajongóknak jó szívvel ajánlom.

A film gyerekkorom egy meghatározó élménye volt (mondjuk szinte az összes akkor látott Spielberg film az volt). 
A könyv pedig hasonlóan fantasztikus olvasmány volt most, mint a film annak idején.
Bár azért az sajnálom, hogy most már nem tudok úgy rettegni a dinoszauruszoktól, mint anno tíz évesen. :)
//Zsófi