oldalak

2016. február 29., hétfő

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.
Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott.
De az életének ezzel koránt sincs vége.
A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit.
Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dali szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere... Szerelem és halál.
A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének a regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanának rá.

Ha szóban kellene ismertetnem valakinek a könyvet, akkor mondhatnám azt, hogy keresem a szavakat. Írásban ez nem tűnik fel, de tényleg keresem. Hogy mit gondolok Benyák Zoltán könyvéről? Csak ülök és gondolkodom, hogy milyen szavakkal lehetne jellemezni ezt az írást.Talán, hogy zseniális!  És akkor már sejthetitek, hogy tetszett a történet. Nemcsak, hogy tetszett, egyenesen lenyűgözött! Még napokkal az olvasás befejezése után is itt vannak a szereplői a fejemben. Tom Pastor, a Keselyűember, Nina és Lily. Azon gondolkodom, hogy akkor most mi is volt ez az egész. Illúzió valóban? Senki nem tudja mi van az élet után, a halál után, és azt sem hány élete van egy embernek. Vagy éppen hány halála? Ezeken gondolkodhatunk, miközben olvassuk a történetet és eshetünk egyik ámulatból a másikba. 

Tom Pastor halála utáni életének, (vagy élete utáni halálának) részesei lehetünk, átutazhatjuk egy rozoga Chevyvel és egy csinos révészlánnyal Ninával keresztül-kasul a túlvilágot. Ez a túlvilág csak kicsit ijesztő, ám annál fantasztikusabb. Nem ismer időt, teret, korlátokat, találkozhatunk benne a nagyon régmúlt és a közelmúlt halottjaival, ismeretlenekkel és híres emberekkel egyaránt. Olyanokkal, akiket nagyon szívesen láttam viszont én magam is, és megörültem, hogy jól vannak, élnek/halnak és virulnak, és hogy tényleg halhatatlanok. Hogy a túlvilágon Tom ideje véges-e, vagy örök, az függ a leélt életétől, így párhuzamosan a túlvilági kalandjaival megismerhetjük az életét. Utazásai során ráeszmél, hogy csapnivaló ember volt, szörnyű apa és megvilágosodik, hogy mi a küldetése ebben a világban. 
De azért ne számítsatok szörnyűségekre, mert ez a történet szerintem egy görbe tükör, egy csúfolódás, nyelvnyújtogatás a halálnak, de az életnek is, és nekünk embereknek is. Remekül szórakoztam, finom, ironikus humor kísérte végig a történetet, helyenként szürrealisztikus, borzongató látomások, lények és események jöttek velem szemben, ilyenkor legszívesebben tapsoltam volna: Bravo, mester! 
Benyák Zoltán egybegyúrta saját és mindannyiunk rémálmait, félelmeit, reményeit, vágyait, kudarcait és sikereit ebben a könyvben, hogy aztán valami teljesen más kerekedjen belőle, de helyenként azért ismerős legyen, mintha már találkoztunk volna a parkban, az utcán vagy éppen álmunkban. Mindamellett, hogy nagyon olvasmányos a könyv és nehezen tudtam elszakadni tőle, hajtott a kíváncsiság is a végéig, mert kétségek kínoztak, ugyanúgy, ahogyan Tomot,  hogy mi az illúzió és mi a valóság. Hogy elmúltak-e a kétségeink? Tomé és az enyém? Nem mernék megesküdni rá, mert bár úgy érzem, hogy igen, de az is benne van, hogy ez is csak egy illúzió.
Nagyszerű, nem hétköznapi és nem átlagos történet, remek stílusban megírva, életről, halálról, szeretetről, reményről, félelemről. Engedjük szabadon szárnyalni olvasás közben a képzeletünket és részesei lehetünk egy fantasztikus utazásnak, kalandokkal, nagy találkozásokkal, élményekkel és a végén ismét magunkra maradhatunk a gondolatainkkal.


A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

2016. február 28., vasárnap

Sara Raasch: Hó, mint hamu

Tizenhat éve annak, hogy a Tél Királyságát megszállta az ellenség; lakóit rabigába hajtották. Varázslat és uralkodó nélkül maradtak. A télieknek nem maradt más reményük a szabadságra, mint a nyolc túlélő, akiknek valahogyan sikerült elmenekülniük, és akik a lehetőségre várnak, hogy visszacsempészhessék a Tél varázslatát, és újjáépítsék a birodalmat.

Meira nagyon kicsi volt, amikor Tél vereséget szenvedett és ő elvesztette a szüleit. Menekültként élt, a téliek tábornoka, Sir lett a gyámja, ő pedig harcosnak nevelte. Meire szerelme legjobb barátja, a leendő király, Mather; a fiatal lány pedig mindent megtenne azért, hogy a Tél birodalmának hatalma helyreálljon. Így hát, amikor a kémek felfedezik, hol őrzik az ősi medaliont, amelynek segítségével visszakaphatnák a varázserejüket, Meira elhatározza, hogy maga indul a keresésére...

2016. február 27., szombat

Giulia Enders: Bélügyek

Miért pont a belek?

A bélrendszer közel 8 méter hosszával a legnagyobb szervünk, mégis kínos róla beszélnünk. Kakilás, hányás, hasmenés...pfuj, gusztustalan! Pedig ha meggondoljuk, hogy immunrendszerünk 80%-ban a beleink állapotától függ, akkor ez nem kis dolog. Egyre nyilvánvalóbb - tudományos adatok igazolják -, hogy a túlsúly, a depresszió, a különféle allergiák és számos komoly betegség mind-mind összefüggenek beleink állapotával. Ha tehát egészségesek akarunk maradni, törődnünk kell az emésztésünkkel. Giulia Enders fiatal német kutatóorvos könnyed hangvételű könyvében közérthetően és szellemesen kalauzol el a belek világába. Számos praktikus tanáccsal szolgál, hogy a sokak életét megkeserítő kisebb-nagyobb emésztési gondoknak végre búcsút lehessen inteni.

Az öccsémmel kiskorunkban teljesen rá voltunk kattanva a test működését bemutató rajzfilmekre. Két kedvencünk volt a minimaxos Egyszer volt az emberi test (vagy ember?), és a cartoon networkös Ozzy és Drix (még a főcímdalra is emlékszem: Ozzy és Drix nyomoznak, a bacilusok után nyomoznak vagy loholnak),  azt hiszem Ozzy egy sejt-féleség volt, Drix meg valami gyógyszer-szerű izé, és minden részben megküzdöttek valamiféle kórokozóval. De a lényeg, hogy mi imádtuk nézni, csakúgy mint az Egyszer volt az embert, amiben pedig vörös vérsejtecskék vándoroltak egy testben.  Azt azért meg kell hagyni hasznos kis sorozatok voltak ezek. 

De vajon hogy kapcsolódnak Giulia Enders könyvéhez? Hát úgy, hogy én most ugyanúgy élveztem ezt a könyvet olvasni, mint annak idején azokat a sorozatokat nézni, egyszóval a komoly és tudományos téma mellett, még nagyon szórakoztató olvasmány is volt ez a könyv.
Egy csomó hasznos dolgot megtudtam, megismerhettem az emésztés folyamatait, megismerkedtem kedves és nem túl kedves baktériumokkal, a vékonybéllel (amiről Giulia olyan kedvesen ír, mint egy aranyos és bolyhos állatkáról) és a vastaggal is, és megtudtam azt is, khm... hogy kell helyesen a vécén ülni. :)

Az is nagyon tetszett Guila stílusában, hogy például sosem azt írja, hogy valamiből egyáltalán ne együnk mert ilyen meg ilyen hatásai vannak, hanem egyszerűen csak a mértékletességre hívja fel a figyelmet. 
És hát igen, az is elképesztő, hogy a testsúlyunkon kívül, még mennyi mindenre lehetnek hatással a táplálkozási szokásaink. 

Amellett, hogy sok mindent megtudtam az emésztésről, és a belek munkájáról, Giulia Enders könnyed és humoros stílusának köszönhetően még remekül is szórakoztam olvasás közben.


És végül itt egy idézet a könyvből, amivel bizonyítást nyer az is, hogy az olvasás nem csak a mentális egészségünkre van jó hatással, hanem a fizikaira is:

"A fáradtság, meglehet, zavarja az agyunkat a munkában, a vékonybelünk viszont nagyszerűnek találja. Ő ugyanis akkor tud a leghatékonyabban dolgozni, ha kellemesen ellazulunk. Ekkor áll ugyanis a rendelkezésére a legtöbb energia, és a vér nincs tele stresszhormonokkal. A nyugodtan olvasgató ember emésztési ügyekben sikeresebb, mint a feszült topmenedzser."

10/10

Zsófi

2016. február 26., péntek

Gwen Cooper: Homér

Egy újabb macska volt az életben a legutolsó dolog, amire Gwen vágyott. Pont elég gondja volt a már meglévő kettővel, nem beszélve az elkeserítően alulfizetett állásáról, és az épp darabokra tört szívéről. Ekkor hívta fel az állatorvos a megható történettel egy háromhetes vak kiscicáról, akit betegsége miatt eldobott a régi gazdája. Szerelem volt első látásra.
Gwent mindenki figyelmeztette, hogy Homér világéletében "visszamaradott" lesz, soha nem válhat olyan önállóvá és játékossá, mint a többi macska. De a kiscica, akiben senki nem hitt, hamarosan egy másfél kilós dinamóvá vált, egy kisördöggé, akinek óriási szíve van, és nem ismer akadályt.
Homér tántoríthatatlan hűsége, határtalan szeretete és vidámsága segítette Gwent abban, hogy változtasson az életén. És mire rátalált a férfira, akit mindig is keresett, megtanulta a legfontosabb leckét is: a szeretet olyasvalami, ami szemmel láthatatlan. 
A könyv egy különleges macskának és gazdájának derűs története.

Ez egy nagyon édes, aranyos macskás történet volt. Ha nem szeretném a macskákat, akkor most biztos megszeretném és máris rögtön akarnék egyet. De mivel eddig is kedveltem őket,  most csak a 'rögtön szeretnék egy macskát' érzésemmel kell megbirkóznom. Határozottan úgy érzem, hogy hiába vannak kutyáink, lesz még nekünk cicánk is valamikor.:)

A könyv igaz történet, Gwen Cooper élő, létező személy, Homér a macskája pedig igazi cica. Még facebook oldala is van. Igaz, ma már a felhők fölött kapdossa el a legyeket, de mindenkit megnyugtatok, a könyv végén még vígan éldegélt és tisztes macskaöregkort élt meg. Nemcsak Homérról szól azonban Gwen története, hanem Vashti, a gyönyörű, bolyhos hófehér cica és a foltos-szürke, fenséges és magának való Scarlet is fontos szerepet játszanak benne. Hiszen ők már egy ideje Gwen cicái voltak, amikor Homér, a fekete vak kiscica melléjük került. Minden tiszteletem Gwené, hogy két befogadott macskája mellé még Homért is családja tagjává tette, miközben bérelt lakásban élt, és éppen elveszítette a munkáját. Inkább egy kicsit ez őrültség volt, mint megfontoltság, de ki tud magára hagyni egy édes, cuki, árva háromhetes kiscicát, akire amúgy elaltatás várt volna.
Bár nem könnyítette meg Homér az életét, rengeteg szeretetet és élményt kapott tőle Gwen. Homér a szemünk előtt cseperedik kiscicából nagy cicává, tanúi lehetünk, ahogy a két komoly felnőtt Vashti és Scarlett elfogadja, vagy legalábbis elviseli.  Mindhárom macska külön egyéniség, és meglehetősen viszontagságos kalandokban volt részük mind a négyőjüknek. Gwen először a szüleihez költözött, ahol nem volt egyszerű az élet, mert a szüleinek volt két kutyája, a macskák pedig sosem láttak még kutyát, tehát el kellett őket különíteni. Homérnak azonban nem volt akadály az elválasztó kerítés, hamarosan összebarátkozott a kutyákkal, sőt Gwen szülei is nagyon megszerették. 
Ezután Gwen munkát kapott New Yorkban, így Miamiból Manhattanbe költözött, és próbált beilleszkedni, a macskák pedig ismét egy új helyet megszokni.
Homér nagyon szeretetre méltó egyéniség, vaksága ellenére éppen úgy, sőt még vakmerőbben viselkedik, mint egy átlagos macska, és legyet is tud fogni. Nagyon mókás és mulatságos, bújós és szeretetre méltó. Igazi hőstettet is végrehajt, és nemcsak Gwen ad neki szeretet, hanem Homér is sokszorosan visszaadja azt. Egy csupaszív, imádnivaló, féktelen kis rosszcsont. Az élethez való hozzáállása, ha mondhatom ezt egy cica esetében, csodálatra méltó. 
Olvashatunk Gwen magánéletéről, sikereiről és kudarcairól, természetesen mindegyikben ott vannak a macskák. 
Szórakoztató, nagyon bájos, kedves, szeretnivaló történet volt, az állatok őszinte és nagyszerű természetéről, ragaszkodásáról és egy fantasztikus, érzékeny emberről, Gwenről. Nevettem, izgultam, meghatódtam miközben a könyvet olvastam. Ajánlom minden állat- és macskaszerető embernek, és azoknak is, akik nem annyira szeretik a cicákat, mert talán most félresöprik az előítéleteiket.

10/10

Bea

2016. február 25., csütörtök

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A bűbájos, gazdag képzelőerővel megáldott Flavia de Luce két undok nővérével és özvegy édesapjával Buckshaw valaha jobb időket látott kastélyában él. A szemfüles és kíváncsi lány a családi birtokon felfedez egy elhagyott viktoriánus laboratóriumot, ahol kitanulja a vegyészetet - főként a méregkeverést.

Egy különös haláleset és számos megmagyarázhatatlan rejtély arra sarkallja Flaviát, hogy nyomozásba kezdjen. Mikor édesapját letartóztatják gyilkosság vádjával, felgyorsulnak az események. A félelmet nem ismerő lány a kémia segítségével fedez fel ellentmondásokat és kapcsolódási pontokat, és fejti fel a bűnügy szövevényes szálait.

Lendületes stílusú, lebilincselően izgalmas regény, amelyben a fiatal elbeszélő-főszereplő igazi Agatha Christie-krimibe illő leleményességgel ered a bűnügy nyomába.

Először is, jaj de jó, hogy van már több része is a könyvnek, ide velük!
Nem szeretem, ha a fülszövegben mindenféle más írók műveihez hasonlítják a könyveket, de ebben az esetben teljesen jogos az Agatha Christiehez való hasonlítás, mert ez nekem is eszembe jutott a könyvről. Ennek a Wednesday Addams-szerű, kissé különc és furi tizenegy éves lánynak, Flavia de Luce-nek a személyében pedig ismét megismertem egy nagyszerű ifjú detektívet. (Sőt, ő is bekerül Miss Marple és Mr. Poirot, a kedvenc detektívjeim közé).

Adott egy régi kastély, egy tipikusan angol falucska, tipikusan angol lakókkal, egy múltból felbukkanó idegen és egy gyilkosság, meg egy talpraesett ifjú hölgy, aki majd végére jár a rejtélynek egyszóval minden, ami egy jó régimódi krimihez szükségeltetik.
Flavia családja sem mondható éppen mindennapinak, hisz ott van a zárkózott és titokzatos apja, és a két kiállhatatlan nővére (megjegyezném, hogy Flaviát sem kellett azért félteni, ha a nővérei bosszantásáról volt szó),   Daphne és Ophélia.
De Doggert a kertészt, és a házvezetőnőt, Mullet asszonyt is megkedveltem.

A gyilkosság, majd a bűntény felderítése és megoldása is kellőképpen mozgalmas és agyafúrt volt. Flavia egy másik hobbija, a nővérei bosszantásán kívül még a kémialaborjában való kotyvasztás és kísérletezgetés volt, aminek a nyomozás során is nagy hasznát vette. És itt volt még nekünk Hewitt felügyelő, a rendőrségi nyomozást vezető detektív, Flaviával közös párbeszédeiken nagyon jót mosolyogtam, Hewitt nagy türelemmel viseltetett Flavia iránt, jó kis páros voltak ők szerintem. 

Az ifjúsági címke ne ijesszen el senkit a könyv olvasásától, mert ez szerintem felnőttek (esetleg Agatha Christie rajongó felnőttek) számára is szórakoztató olvasmány lehet. Én mindenesetre már alig várom, hogy újra Flaviával tarthassak majd a következő nyomozása során. 

9/10

Zsófi

2016. február 24., szerda

Monica McCarty: A Vipera

Lachlan MacRuairi, a Vipera kegyetlen, köpönyegforgató férfi hírében áll, aki az erszényén kívül senkihez sem hűséges. Egy nap váratlan feladattal bízzák meg: vigye biztonságban Isabella MacDuffot a király megkoronázására. A makacs asszony ugyanis férjét elárulva, családja örökös jogával élve maga emelné trónra Robert the Bruce-t.

Bellának bátor tettéért azonban szörnyű árat kell fizetnie: nemcsak a szabadságától fosztják meg, de a lányától is elszakítják. Szörnyű rabsága idején egyedül az a remény tartja életben, hogy egyszer még viszontláthatja szeretett gyermekét. És ezért hajlandó szinte bármire. Még arra is, hogy ha kell testét-lelkét odaadja a merész harcosnak, akinek valamilyen oknál fogva képtelen ellenállni...



A Felföld rettegett fiai-sorozat negyedik darabja a Vipera. Elárulom, én nem olvastam az első három könyvet, valahogy még nem találkoztam a sorozattal, de ha nem olvasom el ezt a könyv fülszövegében, eszembe sem jut, hogy ez egy sorozat része, annyira önálló történet. 

Szenvedély és történelem. Ezzel a két szóval foglalnám össze Monica McCarty könyvét, ami igencsak fogva tartott az elejétől a végéig. A skótok és az angolok között zajló háború sem tudja megfékezni az emberi szenvedélyt, megtörni az emberi büszkeséget, és megakadályozni egy szerelem lángra lobbanását.

A szerző a valós történelemből merített eseményeket, amikor az 1306-ban kezdődő történetét megírta. A szereplőket is hajdani, a történelemben jelentősebb szerepet vállaló emberekről mintázta. A történet alapja Robert the Bruce skót királlyá koronázása, majd az angolokkal való háborúskodása, rettenthetetlen katonái segítségével. Az egyik ilyen hős katonája Lachlan MacRuairi, aki egy lelkiismeretlen zsoldos katona hírében áll,  Isabella mégis megmagyarázhatatlan szenvedélyre gyúl a zord férfi iránt. A férfit sem hagyják hidegen Bella bájai, és az út során az egymás iránt érzett vágyaikkal is meg kell küzdeniük, miközben Isabella neheztel Lachlanra azért, mert a lányát otthon kellett hagynia, a férfi nem segített abban, hogy őt is magával vihesse. Ez a kettőség, harag és vágyakozás jellemzi az útjukat, mindketten büszke emberek igyekeznek eltitkolni érzéseiket egymás elől, ezért inkább neheztelés és gyűlölködés mögé próbálják rejteni.
A koronázás után Isabellát és a királyi család hölgytagjait Edward király katonái foglyul ejtik, és Bella két évig szörnyű körülmények között raboskodik.   Két év után sikerül kiszabadítania a skót király embereinek, Lachlan vezetésével, aki az elmúl két évben  nem tudta elfelejteni a nőt.
Ismét együtt utaznak, és ráébrednek arra, hogy egymás iránti érzéseik nem múltak e az két év elteltével. Ám Lachlan, a Vipera kemény, magának való férfi, aki szörnyű dolgokon ment keresztül, sötét múltja nem enged utat a boldogságának és még saját maga előtt is tagadja, hogy mi az az érzés, ami szinte szétfeszíti a bensőjét, amikor Bellára néz, vagy hozzáér. Bella, aki még sosem találkozott a szerelemmel, sem azzal, hogy a teste lángra gyulladhat, saját érzéseivel is viaskodik és a lánya miatt is kínzó hiányt érez.

Kalandos, izgalmas és igazán szenvedélyes utazásban volt részem a korabeli Skóciában, fantasztikus, tökéletesen képzett "elit" páncélos lovagokkal, meneküléssel, egy úrihölggyel és buja erotikával. Ami azt a tényt igazolja, hogy a szerelem és szenvedély egy ősi kiváltság, ami nélkül a történelem is szegényebb lett volna, hiszen az asszonyi báj és szenvedély minden idők leghatalmasabb fegyvere volt.
A könyv vége tökéletes, imádom az ilyen epilógusokat, ahol minden le van zárva,  én pedig boldogan csukhatom össze a könyvet. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Bea

2016. február 23., kedd

Rosalie Ham: A ruhakészítő

Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle "Tilly" Dunnage-ot elüldözték a szülővárosából. Húsz év elteltével, miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér. Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.

Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek és a vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte számkivetettként tengeti napjait, egyedül Farrat őrmester, a ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele - és mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.

A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég: Tilly egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki ezt az igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy bosszút áll.

Egyszerűen muszáj leírnom, hogy mennyire elégedetlen vagyok a fülszöveggel, azért is mert szerintem túl sokat árul el a cselekményből és azért is mert egyáltalán nem sikerült megragadnia a könyv hangulatát, és azt sem igazán, hogy miről is szólt ez a történet.

A könyv, a történet, a szereplők, és a megdöbbentő fordulatok még így napok elteltével is járnak a fejemben, és mikor befejeztem az olvasást még elég vegyesek voltak az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, de most így pár nap után, azt mondom, hogy nekem tetszett.
A könyv elején még nem igazán tudtam hová tenni az eseményeket, fogalmam sem volt merre fog ez a történet tartani, és bár a fülszövegben Tilly Dunnage van főszereplőként emlegetve, szépen lassan rájöttem, hogy ez a történet nem igazán csak róla szól, hanem erről a poros, szinte a semmi közepén lévő ausztrál kisvárosról, Dungatarról és a rendkívül szórakoztató közösségéről.
Bizony, a fülszövegben csak pár szereplőt emelnek ki, a könyv viszont tele van egyedibbnél egyedibb karakterekkel, mint például Tilly anyja, bolond Molly, aki teababával a fején perel a lányával, amiért az meg akarja mérgezni, vagy a később Trudyvá avanzsált Gertrude, a boltosék célratörő lánya, az izületi problémákkal küszködő Mrs. Almanac és rosszindulatú patikus férje. Ezenkívül még számos, pletykás és igen rosszindulatú lakos, ám ne féljünk az írónő nem kíméli őket a történetünk során, sőt akár azt is mondhatjuk mindenki elnyeri majd méltó büntetését.
Teddy sokkal több egy ünnepelt futballsztárnál, Farrat őrmester pedig valami elképesztő egy figura volt, és nem mellesleg  a legjobb ember Dungatarban.  Itt van még nekünk a címadó szereplőnk Tilly, aki messze a legkülönlegesebb és legerősebb női főszereplő akivel mostanában találkoztam. Az ő múltja végigkísér minket a történet folyamán, mindig egy kicsit többet tudunk meg róla, és arról, hogy miért kellett annak idején elhagynia a várost.

A történetet nem mondanám kifejezetten mozgalmasnak, de itt nem is ez volt a lényeg, nem ez volt a könyv erőssége. Inkább az írónő olvasmányos stílusa, a történet apró, de rendkívül  szórakoztató pillanatai, és a szatírikusan bemutatott szereplői.  
A történet végefelé bekövetkezett egy olyan fordulat, hogy rendesen leesett az állam, sőt egy kicsit el is szomorodtam. A könyv végén minden a helyére kerül majd, megismerjük Tilly megrázó múltját, Dungatar divatos ruhákba bújtatott lakói pedig végül megkapják azt, amit igazán érdemelnek.

U.i: Anyát napok óta nyaggatom, hogy kezdje már el végre a könyvet olvasni, hogy jól megbeszélhessem vele, és megtudjam, hogy ő milyennek találja a könyvet. Nagyon remélem hamarosan megkönyörül rajtam...

9/10

Zsófi

2016. február 22., hétfő

Rachel Gibson: Szerelmi katasztrófák

Első katasztrófa: Férfiak
Faith Duffy nagy pofára esések árán tanulta meg, hogy a szerelemben nem szabad hinni. Milliomos férje halála után azonban nem marad neki más, csak a magányos éjjelek. No meg egy nagy halom pénz és egy profi jégkorongcsapat...

Második katasztrófa: Szenvedély
Ty Savage-t a halálos vonzereje és még halálosabb jobbhorga méltán teszi az amerikai és kanadai hokirajongók kedvencévé. De csak egyet akar: megnyerni a Stanley-kupát. Nagyon nem vágyik rá, hogy egy buta liba keresztülhúzza a számításait.

Harmadik katasztrófa: Szerelem
Faith és Ty első látásra megutálják egymást. Egy gyenge pillanatban mégiscsak engednek a kíváncsiságnak és kiderül: Ty több mint egy kemény izomcsomag, és Faith sem az a buta explaymate. Viszonyról azonban szó sem lehet, ha pedig még egymásba is szeretnének, az kész katasztrófa lenne.

Valami könnyed, szórakoztató olvasmányra vágytam, így választottam a Szerelmi katasztrófákat következő olvasmányomnak.  Attól egy kicsit tartottam, hogy egy hokis sorozat negyedik könyve, de semmi olyan dolgot nem találtam a könyvben, amit ne értettem volna,  és ami utalt volna bármiféle előzményekre is, így önmagában is nagyon szórakoztató olvasmány. 

A könyv a volt sztriptíztáncosnő, playmate majd milliomosfeleség, Faith története. 5 évet tötltött el dúsgazdag, milliomos férje oldalán. Amikor férje meghalt, tisztes örökséget és egy sikeres hokicsapatot hagyott fiatal, sokak által örökségvadásznak tartott feleségére. Mi mást is gondolhatnának, amikor a férj 50 évvel idősebb?
Amikor azonban alaposabban megismerjük Faith-t, megismerjük a nem túl vidám és nem túl boldog múltját, majd kapcsolatát férjével, akkor azt hiszem megértjük őt, és nem táplálunk iránta semmiféle ellenszenvet. Legalábbis én megértettem, és a viselkedése, ereje, kitartása és elhunyt férje fiával szembeni bátorsága szimpatikussá tette számomra.
A hokicsapat kapitánya Ty Savage sem volt ellenszenves pasas, és szerintem nem utálták egymást egy percig sem. Tetszett, ahogyan kialakult a kapcsolatuk, ahogyan évődtek és flörtöltek egymással. 
A hokiból, a meccsekből éppen csak annyit kaptam, ami nem volt sok, de mégis remekül érzékeltette egy hokimeccs hangulatát.   Szerettem a szereplőket, Faith-t, Ty-t, Faith asszisztensét Jules-t. Faith anyja Veronica és Ty apja, a volt hokijátékos érdekes, és mulatságos színfoltja volt a történetnek. 
A könyv elején zavartak a kihangsúlyozott márkajelzések, pl. Louis Vutton bőröndjébe tette be, az Armani nadrágkosztümöt vette fel, a Rolexére pillantott, de lehet, hogy ezek a dolgok csak az én szememet szúrják, szerencsére, ahogyan haladt előre a történet, már el is tűntek, vagy az események elterelték a figyelmemet.

Mert események azok voltak. Végigkísérhettem a csapatot, ahogyan egymás után játszották a meccseket a Stanley-kupa elnyeréséért, szoríthattam Faith-nek, hogy elfogadják a csapat tagjai és ne csak a rovott múltú playmate és sztriptíztáncosnő képe lebegjen a szemük előtt, és szemtanúja lehettem, ahogyan Ty és Faith közel kerülnek egymáshoz. Szenvedélyes és forró órákat töltöttek együtt, az írónő nem spórolt az erotikus jelenetekkel, de miért is tette volna, hiszen szépek, szexik és fiatalok voltak főszereplőink. 

Egy valódi, romantikus komédia volt ez a könyv,  könnyed és szórakoztató,  aki egy gondtalan kikapcsolódásra vágyik, annak bátran ajánlom.


A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

9/10

Bea

2016. február 21., vasárnap

Agatha Chistie négyszer

A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei
Nagyon szép kivitelezésű idézetes könyvecske, tele Mr. Poirot válogatott bölcsességeivel. Magamnak nem biztos, hogy megvettem volna, de ajándékként elfogadnám,  így a könyvtárból kihozva is kellemes olvasmány volt. Egyébként ezen a "magamnak nem venném meg, de ajándékként elfogadnám" meghatározáson jót mosolyogtunk Anyával, hisz a két dolognak végül ugyanaz  az eredménye, mégpedig, hogy miénk lesz a könyv, de úgy látszik nekünk könyvmolyoknak nem mindegy, hogy milyen úton. :)
A hol mókás, hol komoly idézetek, gondolatok mellett a könyv tartalmaz még két irományt is Poirotról, mégpedig Agatha Christie tollából. Ezek nekem nagyon tetszettek, akár több ilyen is lehetett volna a könyvben.
A tartalomjegyzéket böngészve vettem észre, hogy még Sophie Hannah "remekművéből" a Monogramos gyilkosságokból is volt benne idézet, és ezen egy kicsit fel is háborodtam... :)

Csillag Betlehem felett
Ha rábukkanok Agatha Christienek valami különleges könyvére, azt rögtön el akarom olvasni, de ehhez képest ezt a kis könyvecskét jó sokáig tologattam, nem is tudom miért. Van egyébként egy másik könyv is, az Így éltünk Mezopotámiában, amivel ugyanez a helyzet, na de majd most ezen is változtatok.
A címe miatt úgy gondoltam, hogy ez a könyv erősen karácsonyi témájú, végülis annyira nem volt az, de nagyon különleges könyvecske volt. Versekkel és AC-től szokatlan témájú novellákkal. A novellák közül talán a Előléptetés a mennyben volt a legjobb, de A csintalan csacsi is megmosolyogtatott és az Egy hűvös estén című is nagyon különleges témájú és hangulatú volt.

Listerdale-rejtély
Ez a kis novellás kötet tele volt jobbnál jobb történettel, igaz a Fülemüle-villát már korábban is olvastam, sőt még hallgattam is Für Anikó nagyszerű felolvasásában, de még így sokadjára is tetszett. A többi novella is nagyon jó, furfangos és cseles volt, nem is tudnék csak egyet kiemelni. Imádok novellákat olvasni AC-től, kár, hogy ezzel a kötettel befejezőleg már az összeset elolvastam... :(

A Greenshore-gloriett
Emlékszem, hogy ez a könyv még egy eddig meg nem jelent Agatha Christie könyvként volt reklámozva annak idején, de a fülszöveget elolvasva, majd egy kicsit jobban utánanézve a dolgoknak rájöttem, hogy ez nem teljesen igaz, mert korábban ugyanezt a történetet már olvashattuk a Gyilkosvadászat címen, ez a könyv úgymond egy első változata volt ennek a történetnek, talán még egy kicsit rövidebb is volt, az előbb említett könyvnél. De végül is ez nem volt olyan nagy baj, ugyanis nem mostanában olvastam már a Gyilkosvadászatot, így nem voltam teljesen biztos az események kimenetelében, szóval így másodjára is nagyon élveztem a törénetet, és azt hiszem hogy érik már egy nagy AC újraolvasási maraton.
Amit még érdekességként kiemelnék a könyvvel kapcsolatban az a két különleges előszó volt.
Az egyiket Tom Adams borítófestő művész írta, aki az angol kiadásnak készítette a borítóját, és bizony egy kicsit elemzi is az eredeti borítót, így ezt az előszót akár feleslegesnek is érezhetnénk, de miután megnéztem ezt a borítót, ami gyönyörű volt, egy kicsit mérges is lettem, hogy miért nem azt tartották meg, persze tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan jellegű, mint az itthoni sorozat eddigi borítói, de akkor is, na mindegy, memutatom ezt a Tom Adams által készített gyönyörűséget is. :)
A másik előszó Matthew Prichard, Agatha Christie unokájának a tollából származott, és nagyon jó volt az egyik  kedvenc írónőmet, nagymamaként, becenevén Nimaként is megismerni.

Zsófi

2016. február 20., szombat

Ralph Helfer: Elefántok Elefántja

A történet egy kis német tanyán kezdődik, ahol ugyanabban az órában születik meg Modok, az elefánt, és Bram, az elefántidomár fia. Természetesen elválaszthatatlan barátok lesznek, létrejön köztük a már-már misztikus állat-ember kapcsolat, amit csak keveseknek sikerül megtapasztalniuk. Mikor a cirkuszt eladják, a kamasz Bram utánaszökik szeretett elefántjának és megkezdődik a három kontinenst átívelő kalandsorozatuk, melyben a dúsgazdag és jólelkű maharadzsák, lelketlen cirkuszigazgatók és zordon, de meleg szívű tengerészek a főszereplők. A főhösök túlélnek egy hajótörést, és egy indiai falu lerohanását. Az elhagyott kedves évekig türelemmel vár szerelme beteljesülésére. A meseírók fantáziája szinte végtelen, de olyan históriát, mint Modoké, még ők se sokat írtak.
Ralp Helfer könyve mindezek ellenére sem meseregény, hanem egy csodálatos ember és egy csodálatos elefánt hiteles története. A könyv szereplői 1896-ban tényleg megszülettek, és 1975-ben bekövetkezett halálukig valóban végigélték az itt elmesélt eseményeket. 
Modok és Bram történetét kamasztól a nagymamáig mindenki érteni és szeretni fogja. 
Ralp Helfer maga is tevékeny szereplője volt Modok történetének, híres állatviselkedés-kutató és idomár, s ugyanakkor kitűnő író is. 

Lawrence Anthony Elefántsuttogójának elolvasása után célirányosan kerestem az elefántokról szóló könyveket, így akadtam a moly.hu-n erre a könyvre, mindössze egy rövid, egysoros értékeléssel.  Ez nem szegte kedvem, ezért megnéztem a könyvtárban és  most már így az elolvasása után  bátran mondhatom, hogy hatalmas szerencsémre meg is volt. 
Egy olyan csodálatos, fantasztikus, szeretetreméltó könyvre bukkantam, ami azonnal bevonult a kedvencek közé. És ezúton szeretném közzétenni, hogy ha valakinek akad egy eladó példánya, akkor én egy nagyon boldog vevő lennék rá. :)

Bram és Modok, az elefánt ugyanazon a napon, és ugyanabban az órában születtek meg a németországi Günterstein tanyán. Bram édesapja és az ő ősei már hosszú-hosszú évek óta elefántidomárok, akik ismerik az elefántok titkát, sajátos módszerek szerint tanítják őket, sosem bántalmaznak, hanem tisztelettel és szeretettel foglalkoznak velük. Ez az elefántidomár sors vár a történet elején megszülető Bramra is, aki együtt nő fel Mosie-val (ahogyan ő becézi),  a kiselefánttal. Nagyon mókásak, ahogyan már pici korukban kialakul egymás iránti szeretetük és ragaszkodásuk, és az évek múltával még erősebb, eltéphetetlen kötelékké válik. Annyira eltéphetetlenné, hogy amikor eladják a cirkuszt, a kamaszkorú Bram utánuk szökik és potyautasként utazik a hajón, amelyen Mosie-t szállítják. Itt kezdődik az a fantasztikus, hihetetlen kalandsorozat, amiben részük volt, és amit én is végigélhettem velük együtt. A könyv olvasása közben éreztem azt a különleges kapcsolatot,  ami kettőjük között kialakult, mintha én is kaptam volna abból a nagy-nagy szeretetből, amit egymás iránt éreztek. Nagyon különleges kapcsolat volt ez, Bram mindamellett, hogy értett az elefántok nyelvén,  legtöbbször szavak nélkül is megértette Mo érzéseit és ez fordítva is működött.  Érezték egymás rezdüléseit, hangulatait és gondolatait.  
Útjuk során találkoztak rossz emberekkel, de mindig ott voltak mellettük a jók is, akik segítették őket. Gyönyörű kalandokban és borzalmas eseményekben is részük volt. Izgalmas kalandokat éltek át velem együtt, nagyon sokszor kellett teljes szívemből szorítanom értük. Többször is el akarták őket távolítani egymástól, de ők ketten annyira összetartoztak, hogy egységüket semmi sem szakíthatta szét. 
Ez az igaz történet ismét bebizonyította, hogy az elefántok nagyon intelligens és érzékeny, csodálatos, szeretnivaló állatok, akik hűségükkel, kitartásukkal és erejükkel méltó barátai lehetnek egy arra érdemes embernek, mint esetünkben Bram. Az elefántok közössége pedig nagyon összetartó és valami csodálatos módon kommunikálnak egymással. Olvashatunk még a könyvben cirkuszi emberekről, akik ki vannak szolgáltatva a sokszor kegyetlen cirkuszigazgatók kénye-kedvének, ugyanakkor a saját cirkuszi társadalmukon belül nagyon összetartóak és mindig számíthatnak egymásra. Barangolhatunk Modokkal és Brammal India gyönyörűséges tájain és megismerhetjük az indiai emberek sokszor nehéz, és kissé titokzatos, misztikus életét. Persze megtudhatjuk azt is, hogy tulajdonképpen miért vándorolt Bram és Modok, és mi lett végül a sorsuk.
Szeretetről, kitartásról, kemény munkáról és hűségről szól ez a könyv, izgalmas, érdekes kalandokkal. Igazi szívhez szóló, megható történet, sok-sok torokszorító (sírós), felemelő pillanattal, papírzsebkendőt készítsetek magatok mellé. Nagyon nehezen búcsúztam el a végén a könyvtől, és nagyon sajnálom, hogy könyvtári példány, de mindent megteszek, hogy felkutassak magamnak egyet. 

Ajánlom mindenkinek, akinek tetszett az Elefántsuttogó, aki szereti az állatos könyveket, és aki  szeretne egy szívhez szóló, szeretettel teli könyvet  elolvasni.

10/10

Bea

2016. február 19., péntek

Tim Winton: Hajsza

Fred Scully, az egyetemi tanulmányokba is belekóstolt ausztrál kétkezi munkás a családjával együtt kiválasztott új otthon elkészülte után egy írországi repülőtéren várja feleségét és kislányát, de csak az anyja által magára hagyott hétéves Billie érkezik meg - az őt ért sokktól hosszú időre némaságba zárkózva. 
A könyv kettejük útját mutatja be a korábban Európában töltött évek kedves emlékekkel teli helyszínein át, az utazást, melynek során az apa mind jobban beszűkülő tudattal keresi feleségét. 
A válságos pillanatokban nagyszerű jellemről tanúbizonyságot tevő kislánya tartja benne a lelket: ő az, aki végül megóvja a férfit személyiségének  teljes szétesésétől.

A Könyvek és én blogon, Amilgade értékelése keltette fel érdeklődésemet a könyv iránt.
A történet nagyon jól indult, Scully javítgatja az Írországban, felesége hirtelen felindulásából megvásárolt házikót. A férj Írországban marad, sanyarú körülmények között, hogy felújítsa a kis házat, mire a felesége, Jennifer és a kislánya, Billie visszatér Ausztráliából, ahová azért utaztak vissza, hogy eladják a házukat és elintézzék a dolgaikat.
Tetszett, ahogyan Scully hozzálátott a házhoz, megfeszített erővel próbálta rendbehozni, miközben megismertük gondolataiból a feleségét és kislányát, és azt a hatalmas várakozást, ami feszítette belülről, hogy viszontláthassa őket. Mindeközben volt benne némi bizonytalanság a döntésüket illetően, de ahol a családja van, ott a helye neki is. Jó volt nézni, ahogyan barátságot köt Postás Pete-tel, aki segít neki a fizikai munkálatokban, és aki meghallgatja. Elérkezett a várva várt nap, és innen elkezdődött az őrület. Billie,  a kislánya egyedül szállt ki a repülőből, egy légiutaskísérő társaságában és napokig nem szólalt meg. Érezhető, hogy valami hatalmas sokkhatás érte, de mi sem tudjuk meg mi az, és az apja sem. Aki viszont őrült kutatásba kezd a felesége után. 
Azt hittem, hogy egy thrillert olvasok majd, egy nyomozást az eltűnt feleség után. Ami egyrészt az is volt, de ettől sokkal több is. Részese lettem Scully és Billie őrült utazásának, ahogyan végigjárják azokat a helyszíneket, ahol hármasban huzamosabb időket töltöttek el. Közben megismertem Jennifert, Scully feleségét és egyáltalán nem volt szimpatikus számomra. Melyik anya lenne az, ha  egyik percről a másikra elhagyja gyermekét, nem gondolva arra, hogy ezzel milyen fájdalmat és törést okoz az életében. Egyáltalán nem tudtam megérteni. Scully azonban őrült hajszába kezd a felesége után, újrajárva életük közös helyszíneit, miközben néha más perspektívából sikerül szemlélnie Jennifert és néha kezd világosan látni. 
De mintha nem akarná ezeket a felszínre bukó igazságokat elfogadni, megy tovább, keresi a nőt.  A hajsza az őrületbe tart, a saját őrületébe. Nem lát már maga körül semmit, nem látja, hogy mibe rántja Billie-t, csak azért, hogy megtalálják az anyját. Aki, mintha szórakozna velük...
Nem kapunk lezárást a történet végén, csak remélhetjük, hogy a sok szörnyűség után, ami az utazás közben történt velük, sikerül megküzdeniük a saját szellemeikkel, és nem sérültek meg örökre. 
A könyv végig nagyon feszült, baljós hangulatú, megrázó, néha már fájt a cselekmények szörnyűsége, és jól megráztam volna Scullyt az apát, hogy adja már fel ezt az őrült utazást és örüljön annak, aki megmaradt neki, de annyira elkapta az események kilátástalansága és kegyetlensége, hogy már-már nem lehet rajta segíteni. Billie-nek, a kislányának még talán sikerül...  Billie-n pedig egyetlen ember segíthet, az apja Scully. A könyv végére csak a zavarodottság, értetlenség és a remény maradt.

8/10

Bea

2016. február 18., csütörtök

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban...

Bea: Először azt gondoltuk, hogy majd egyben írunk a három részről egy értékelést, de miután elolvastam Zsófi után én is, közösen úgy döntöttünk, hogy ez a történet annyira jó volt, annyira tetszett mindkettőnknek, hogy megérdemel egy külön bejegyzést.

Azt gondoltam, amíg csak a molyon láttam a rajongó értékelések sorát, hogy megint egy felkapott könyv, ráadásul steampunk címkével, nem biztos, hogy közelebbi ismeretséget szeretnék vele kötni, bár azért kíváncsi voltam. Így lehetett vele Zsófi is, mert amikor közösen bóklásztunk  a könyvtárban, egyszercsak megpillantottam a kezében. 

Ami engem megfogott legelőször benne, az a humor volt, ami végigkísérte a történetet és Winie személyét. Nagyon szimpatikus volt a Langton család, a felépített világ, az egy kupacba tömörített tolvajdinasztia. A Mesterkulcs zseniális találmány, már így is, hogy még nem láttam működésben. 
William is teljesen a helyén volt, kedveltem, hogy nem volt túlbonyolítva a történet, sem a kettejük megismerkedése, sem a későbbiek. Az is igen szimpatikus dolog volt, hogy Winie nem omlott egyből a karjaiba. 
Nagyon jó, olvasmányos stílusa volt a történetnek, annyira, hogy nem tudtam letenni, egy szuszra el kellett olvasnom.
Azt hiszem már sokan leírták előttem, hogy az egyetlen probléma ezzel a könyvvel a rövidsége volt. :)
Legközelebbi könyvtárazásunk alkalmával természetesen hozzuk magunkkal a második részt.

Zsófi: Csak annyit írnék kiegészítésképpen, hogy azért féltünk egy kicsit a steampunk műfajtól, mert fogalmunk sem volt róla, hogy mi is ez valójában. De szorgalmas voltam és már korábban utánanéztem, így rájöttem, hogy nincs nekünk mitől félnünk.
A Mesterkulcs nagyon profi kis iromány volt, simán megállná a helyét a nagyvilágban is.

10/10

2016. február 17., szerda

S. K. Tremayne: Fagyos ikrek

Egy évvel azután, hogy az egyik egypetéjű ikerlányuk, Lydia balesetben meghalt, Angus és Sarah Moorcroft a férfi nagyanyjától örökölt kis skót szigetre költözik abban a reményben, hogy sikerül helyrehozni az életüket.
Ám amikor az életben maradt lányuk, Kirstie azt állítja, tévedtek, és ő valójában Lydia, a házaspár világa ismét romokban hever. Ahogy közelít a tél, Angusnak el kell mennie a szigetről dolgozni. Sarah magányos, és Kirstie (vagy Lydia?) egyre zaklatottabban viselkedik. Amikor anya és lánya egy hatalmas viharban a szigeten reked, az asszonyra rátörnek a múlt emlékei. Mi is történt valójában azon a végzetes estén, amikor meghalt az egyik lánya?

Az Anyával való - fülszöveg elolvasása utáni -  kis beszélgetésünkkel kezdeném a könyves beszámolómat. Miszerint,  én azt az álláspontot képviseltem, hogy szerintem egy anya mindenképpen meg tudná különböztetni a két gyerekét, mindenféle külső ismertetőjegy vagy viselkedés minta nélkül. Egyszerűen ezt csak úgy képzelem el, hogy ha egymás mellé állítunk egy nagyon-nagyon-nagyon egyforma egypetéjű ikerpárt, akkor egy anya ösztönszerűen meg tudná különböztetni a gyerekeit.
Anya ezzel szemben más véleményen volt, ő anyaként nem volt teljesen biztos ebben. 
De végül is mivel személyesen egyikőnknek sincs valami nagy tapasztalata ebben az iker témában, nem tudhatjuk melyikőnknek van igaza.

Egy kicsit féltem, hogy ez a "nem hiszem el, hogy egy anya nem tud különbséget tenni a gyerekei között" véleményem befolyásolni fog majd az olvasás során, vagy esetleg majd emiatt nem tudom élvezni a könyvet, de szerencsémre ez nem így történt, mert ez a része nagyon kidolgozott volt a történetnek. Nem volt ez a helyzet olyan fekete-fehér, mint azt gondoltam. Szóval így, ha néha meg is szólalt az a hang a fejemben, hogy "nem hiszem el, hogy egy anya..." akkor azt mondtam neki, hogy fogd már be, kit érdekel ez?, én így is alig tudom lerakni ezt a könyvet. Tényleg nem is tudtam, egy nap alatt kivégeztem. 

A sötét téma mellett, a könyv helyszínei is hozzájárultak a nyomasztó, baljós légkör megteremtéséhez, de emellett még valami eszméletlenül szép vidékek voltak, minden hátborzongató részlet ellenére én szívesen beköltöznék egy ilyen világítótornyos, csak csónakkal megközelíthető skót szigetecskére.

A történetről nem akarok túl sokat írni, már megtette a fülszöveg helyettem, a könyv egész cselekménye e kérdés köré épül: melyik lány maradt életben Kirstie, mint azt először is hitték, vagy tévedtek és Lydia, az,  akit hónapokig Kirstie-nek hittek. 
Ahogy haladunk egyre előrébb a történetben,  persze mi is felállítjuk a saját elméletünket, hogy aztán a következő oldalon azt mondhassuk, hoppá úgy látszik tévedtem. 
Zord időjárás, kísérteties hangulat, családi dráma, pattanásig feszülő idegek, komolyan, sokszor le kellett takarnom a következő oldalt olvasás közben, nehogy virgonckodjon az a nagyon kíváncsi szemem. 
Elég felfokozott hangulatban voltam a történet vége felé közeledve, nem nagyon szeretem a kísértetes történeteket, ez nem is volt teljesen az, de néha már annyira rettegtem Kirstie-től - vagy Lydiától, egy hét éves kislánytól, hogy egy kicsit el is szégyelltem magam. :)


Meg kell hagyni jó kis thriller volt ez, ám a könyv végére érve nekem maradt egy kis hiányérzetem. Nem maradtak ugyan megválaszolatlan kérdések, minden "szépen" a helyére került, a sötét titkokról lehullt a lepel, ám én egy kicsit csalódott voltam, valami ilyesmit éreztem "csak ennyi, tényleg ezt akartam kideríteni háromszáz oldalon keresztül?". Nem tudom talán egy kicsit később, már másképp fogom ezt a befejezést látni, majd meglátjuk. 
Anya is elolvassa majd, úgyhogy alig várom már, hogy kifaggathassam... :)

8/10

Zsófi

2016. február 16., kedd

Wass Albert: Tavak és erdők könyve

„Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.”

Azt éreztem én is ennek a könyvnek az olvasásakor, hogy csodálatosan szép. Wass Albert mesterien bánik a szavakkal, jó volt elmerülni bennük. 

Erre az évre megfogadtam, hogy minden hónapban elolvasok egy saját, itthoni könyvet, mert rengeteg van abból is, és a sok könyvtári és egyéb beszerzésű könyv mellett mindig csak hátrébb tolódnak a sorban. Wass Albert könyve a januári saját könyves olvasásom volt. Bár ez újraolvasás, mert kb. 10 évvel ezelőtt a gyerekeknek olvasgattam esti meseként. Tetszett nekik is, de előbb-utóbb elaludtak rajta, én pedig a magam gyönyörűségére mindig végigolvastam a mesét, sőt még hozzácsaptam egy másikat is. Szóval ilyen esti, altatós, nyugalmas, szép emlékeim voltak róla, és arra is emlékeztem, hogy érdekes, különleges kis mesék voltak.

Mondanom sem kell, hogy nem csalódtam benne most sem.  A könyv két részre tagolódik, a Tavak könyvére és az Erdők könyvére. A Tavak könyvében kilenc mesét olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy mi történik a Tavaknál, amit mi emberek csak akkor láthatunk, ha nagyon megnyitjuk a szívünket és lelkünket. Megtudhatjuk, hogyan teremtette a Jóisten a tavakat, és azokat a népeket, akik a tavakat lakják,. Megismerkedhetünk Szillével, a tó tündérével,  a tó madaraival, manókat láthatunk és hétköznapi csetepatékat, szemtanúi lehetünk, amint Csámpás, a rucafiú világgá megy, sőt még egy békasüvölvényről szóló mesét is olvashatunk.  Egy békasüvölvényről!! Szóval nem mindennapi mesék ezek, nem mindennapi szereplőkkel. 

A Tavaktól aztán átérünk az Erdőbe, ahol újabb csodáknak és tanulságos dolgoknak lehetünk szemtanúi,  az erdőt egy varázslatos, gyönyörű helynek érezzük, ugyanakkor azt is érzékeljük és láthatjuk, hogy az erdő állatainak az élete nem csak móka és játék, kemény dolgokkal kell nekik is szembenézniük. Szert tehetünk arra a tudásra, hogy ki volt Bulámbuk és mi lett belőle, bepillantást nyerhetünk a gombacsináló manó munkájába, megismerhetjük az éjjeli pávaszem történetét, és megtudhajtuk azt is, hogy miért kopogtat a harkály a fákon. Lehet, hogy azt gondoljuk, tudjuk, de nekem Wass Albert változata sokkal jobban tetszik. :) Az utolsók között pedig egy keserédes, tanulságos mesét olvashatunk a kék hegyekről és egy fiatal őzbakról, valamint az emberről, aki elhagyta az erdőt és nem találta visszafelé az utat. 

Fantasztikus könyv volt, mert a szépsége mellett humora is volt, és ezzel a humorral nagyon jól átadta a természet nagyszerűsége mellett a könyörtelenségét is. Ha egy állat nem úgy viselkedett, ahogy kellett, akkor a többiek simán elagyabugyálták, amiből megtanulta a leckét. Elég vicces volt, hogy legtöbbször ehhez a fegyelmezési módszerhez folyamodtak, de hát a természet törvényei sokszor kegyetlenek.  Szép, megnyugtató, léleksimogató, fantáziadús, de mégis egyszerű mesék voltak, szerettem őket.

10/10

Bea

2016. február 15., hétfő

Hazel Gaynor: Hullámok tengerén

Írország, 1912...
Egy apró falu tizennégy szülötte a jobb élet reményében Amerikába indul a Titanic óceánjáró fedélzetén. A tizenhat éves Maggie Murphy számára azonban az utazás hatalmas lemondással jár, mert hátra kell hagynia kedvesét, Séamust. Maggie egyike azon keveseknek, akiknek a harmadosztály utasai közül sikerül túlélnie a katasztrófát. Egy New Yorki-i kórházban egyedül felébredve a lány megesküszik, hogy soha nem beszél a rettegéssel és pánikkal teli végzetes éjszakáról.

Chicago, 1982...
Az édesapja halála óta céltalanul sodródó Grace Butler nem találja a helyét a világban. Mikor a dédnagymamája, Maggie megosztja vele egész életében őrzött fájdalmas emlékét a Titanicról, története magával ragadja Grace-t – így végül mindketten rálelhetnek azokra, akiket rég elveszettnek hittek.

A megtörtént eseményeken alapuló regény az „addergoole-i tizennégyek”-nek emléket állítva feltárja, milyen hatással volt a Titanic tragédiája nemcsak a túlélők, hanem leszármazottaik sorsára is.

A fülszöveg alapján ennek a könyvnek tetszenie kellett volna nekem, ám mégsem így történt.
Úgy gondolom, hogy ha valaki egy ilyen nagy horderejű eseményt akar a regényének középpontjába állítani, akkor azt nagyon kidolgozottan kell tennie, hogy valamiért majd kitűnjön a többi,  jelen esetben „titanicos” történet közül. De miközben ezt írom, egy kicsit szégyellem is magam, amiért egy ilyen tragikus eseményről írt könyvet így bírálok, hisz nem azért süllyedt el annak idején a Titanic, hogy majd később írhassanak róla egy könyvet az én szórakoztatásomra.

Ezt a könyvet én most mégis túl kevésnek éreztem, a múltbéli szálban kevés volt az érzelem, és nekem úgy tűnt, mintha az írónő nagy rajongója lett volna a Titanic című filmnek. Voltak jelenetek, amik erősen hasonlítottak a film egyes jeleneteihez. A süllyedéskor kitört pánik ábrázolása is sokkal erőteljesebb volt a filmben. Ebben a könyvben  ezen a tragikus eseményen gyorsan túljutottunk.
Volt egy apró mozzanat, ami még egy kicsit felmérgesített engem, mégpedig, az, hogy az egyik mellékszereplő dáma a kis ölebét magával vitte a mentőcsónakba, viszont a vőlegénye nem szállhatott még be, és ezért kissé rossz színben tüntették fel őt. Az írónő ki is hangsúlyozta, hogy  egyeseknek még a kutyája is túlélte, míg sok embernek már nem jutott csónak. Ez tényleg egy kis apróság volt, de hát istenem, ki nem vitte volna magával a sok helyet nem foglaló kutyáját a mentőcsónakba, ha lett volna rá lehetősége?
E szál főszereplője, Maggie Murphy is egy kicsit végig  távol maradt tőlem, úgy éreztem, hogy a személyiségét nem igazán sikerült megismernem.

A jelenbéli szál meg tényleg csak arra szolgált, hogy meglegyen a divatos múlt-jelen forma, egyszóval nagyon gyengének éreztem. Itt a főszereplőnk Maggie dédunokája, az egyetemista Grace volt, aki édesapja halála miatt otthagyta az egyetemet és elszalasztott egy nagy lehetőséget, ami akár el is indíthatta volna az újságírói pályafutását. Itt jön a képbe később Maggie és a Titanic,   tulajdonképpen az elszalasztott lehetőség helyébe. Igen, így leírva egy kicsit furcsán hangzik, de bizony én sokszor így éreztem, hogy Grace szemében mintha a dédnagyanyja csak egy jó nagy sztoriként csillogna, ami majd ad egy nagy löketet az újságírói pályafutásának.  
A könyv vége még tartogatott számunkra egy apró kis meglepetést, ami amellett, hogy először nem nagyon tudtam hova tenni, egy kicsit meg is mosolyogtatott és egy pozítv hangulatú ,nahát' felkiáltást is sikerült kicsalnia belőlem.

De nehogy ez a nem túlzóan lelkes értékelésem vegye el valakinek a kedvét a könyvtől, egy próbát simán megér, mert lehet, hogy csak én nem voltam most jó passzban.

7/10

Zsófi

2016. február 14., vasárnap

Ezeket néztük a héten #10

A fiúk bejelentették, hogy nekik most ehhez van hangulatuk, nem számított, hogy a 4. Star Wars részt csak félig néztem meg és szívesen folytattam volna, ha most Csillagpor-hangulat van, akkor az ellen nem lehet mit tenni. 
Engem is nagyon hamar elkapott a film hangulata, varázslatos, bájos történet volt. Láttam már egyszer régebben, de elég jól elfelejtettem, ezért úgy élveztem, mintha először látnám.  Csíptem Tristant és Yvaine-t is, de a kedvencem Shakespeare kapitány volt,  Robert de Niro nagyot alakított. Jókat szórakoztam még a hét királyfin is. Na és a kecskék is fantasztikusak voltak! :) /Bea/

- Mit nézzünk, mit nézzünk?
- Nézzük a 102 kiskutyát.
- Ó...hát jó nézzük. 
Ez volt az előzménypárbeszéde a filmnézésünknek, és győztek a pöttyök!
Aranyos kis családi állatos film ez, az ilyenekből pedig sosem elég. Tele volt cukibbnál cukibb kutyukkal, és le a kalappal a kiképzőik előtt, hatalmas nagy munka lehetett. A végén a tortakészítős rész valami hatalmas, az a kedvencem... persze azt továbbra sem értem, hogy hogy élte túl Szörnyella a sütést, de kit érdekel? :)

Aki szereti a blues zenét, Muddy Waterst, Howlin' Wolf-ot, Little Waltert, na meg persze Chuck Berryt, annak mindenképpen meg kell néznie ezt a filmet, de aki esetleg még nem ismeri ezeket a zenészeket,  az is nézze meg, most majd megismeri őket. :)
Beyonce munkásságát én nem nagyon követtem, de ebben a filmben Etta Jamest, a híres blues énekesnőt játszotta, méghozzá nagyon jól szerintem, és fantasztikusan énekelt.
Mi nagyon szeretjük ezt a filmet és természetesen nem most láttuk először.  és nem is másodszor.

Ha úgy nézzük, ez egy szép romantikus film, amiben Blake Lively is nagyon szép, és gyönyörű ruhákban parádézik, amiben egy helyes pasi és Harrison Ford, na meg a kis cuki spánielje asszisztál neki. De úgyis nézhetjük, hogy nem igazán volt valami nagy története, sőt ezzel a témával már találkoztunk sokkal jobb filmekben is. 
Most,  így pár nappal utána is még törtem rajta a fejem, és ezt a "nézd az apját, fogd a fiát" szálat nagyon nem értem, vagyis persze értem csak furának találom, ez az Adaline ilyen idős létére is elég csalfa nőszemély maradt, na de mindegy... :)
Ami viszont nagyon durva volt, hogy a színész aki Harrison Fordot személyesítette meg fiatalon, nagyon hasonlított rá, sőt még azt a tipikus mosolyát is jól eltanulta, én még ilyen hasonlóságot nem is láttam eddig a filmekben az ilyen helyzetekben. :)

Na ez egy nagyon jó kis rész volt, igazából nem ezt akartuk nézni, hanem egy paródia részt, amit Bence még nem látott, és a címe alapján azt hittem, hogy ez lesz az, nem ez volt, de végül is ez sem volt egy véresen komoly X-akták rész.
Fekete-fehér volt, hátborzongató zenével, egy amerikai kisvárossal, és olyan története és szereplői voltak, amit még Tim Burton is megirigyelhetett volna, egyszóval fantasztikus volt. :)
Jelentem, megnéztük az új évad 3. részét is hát hm....az elején még vicces volt, de végén mégsem voltunk teljesen elégedettek (igen, még Anyáék sem!) .

Zsófi

2016. február 13., szombat

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki - miután egy balesetben teljesen lebénult - depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait...
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor mindent elveszített? A menő állása New Yorkban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások - mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül, hogy kikérték volna a véleményét. 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve sem találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és pusztán a másik kedvéért - újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Szeretem Jojo Moyest, ám valahogy ez a könyve eddig kimaradt. A fülszöveg és cím alapján azt gondoltam, hogy egy romantikus regényt fogok majd olvasni. Mennyire nem így volt! Itt ülök már egy órája a billentyűzet előtt, és rá kell jönnöm, hogy nem is könnyű írni erről a könyvről.
Kezdjük a szereplőkkel, talán majd közben megtalálom a szavaimat. Lou nekem szimpatikus volt már az elejétől fogva, bár nem értettem, hogy miért olyan furcsa, miért jár furi ruhákban, miért nem akar úgy kinézni, mint a többi lány. Kedveltem a családját, de azért nem mindenben értettem velük egyet.
Will eleinte undok volt, de persze sejteni lehetett, hogy majd talán nem lesz az. Döcögősen indultak a közös napjaik.  Mondhatnám azt, hogy mindkettőjük érzelmeit átéreztem, valószínűleg Lou-ét sikerült, de Will helyébe csak próbáltam beleképzelni magam.  Gondolkodtam azon, hogy miért olyan távolságtartó Will anyja, de aztán később kiderült, hogy nem feltétlenül távolságtartás volt ez. Nagyon érdekes volt a könyv felépítésében az, hogy több nézőpontból is láthattuk a történetet.
Ahogyan Will és Lou  szépen lassan megismerték egymást, és belemélyedhettem a történetbe, úgy lett egyre nehezebb letennem a könyvet. Szomorú történet volt, én mégis sokszor nevettem. 
Váratlanul találtam magam szembe az eutanázia kérdésével, nem számítottam rá. Ha az embernek joga van az élethez, akkor joga van a halálhoz is? Segíthetünk-e valakinek, egy szerettünknek meghalni? Szeretjük-e annyira, hogy elfogadjuk az ő akaratát?  Ilyen súlyos témát is boncolgat a könyv, véleményem szerint nem érzelgős módon. 
Meg kell állapítanom, hogy erről a könyvről nem tudok használható értékelést írni. Talán azért, mert annyira közel került hozzám, annyira szerettem olvasni, - hiába volt oly szörnyű -, hogy teljesen elfogult vagyok a könyvvel, a történettel és a szereplőkkel szemben. A történet tele volt szeretettel, tisztelettel, reménnyel és elfogadással.  Ebben a könyvben senki nem volt boldog, de az élet apró örömeit elfogadták és kihasználták lehetőségük szerint.  Általában hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a MOST számít, nem az, ami lesz. Ezt a MOST-ot láttuk Will és Lou életében, a kettőjük egymásra gyakorolt hatását, és azt, hogy ez befolyásolta-e valamennyire az életüket. Szívfacsaró, felzaklató, megindító történet volt. Nagyon sírtam a végén.

10/10

Bea