oldalak

2023. május 1., hétfő

Sara Paborn: Bogáncsméz

Mindenkinek jár második esély. De nem mindenki tud róla.

Ennek a könyvnek gyönyörű borítója van, nehéz neki ellenállni. Mivel mostanában már leginkább könyvtárból kölcsönzök és nagyon ritkán vásárolok könyveket, szerencsére nem is kellett. Nem egyértelmű a véleményem erről a könyvről, ezért meglehetősen nehezen is tudom megfogalmazni.

Egyrészt meglehetősen megérintett, másrészt kellemetlen érzésekkel olvastam helyenként. Megpróbálom ezt érthetőbben is leírni, talán akkor én is jobban megértem, hogy miért éreztem így. 

A történet főhősei Ebba és Veronika. Ebba a közelmúltban Svédország sikeres médiahíressége volt, párkapcsolati tanácsokat adott, könyveket írt, saját talkshow-t indított, boldogan élt férjével és 12 éves fiával. Egészen addig, míg munkahelyén meg nem jelent egy volt rocksztár, fiatalkori rajongásának tárgya és a középkorú nő (legalábbis én középkorúnak gondoltam, nem emlékszem, volt-e szó a koráról) szerelemre lobban új kollégája iránt, amibe szerintem erősen belejátszott a tinédzserkori rajongás emléke is. 

A szerelem hatására felrúgja házasságát és új életet kezd a férfi oldalán. Sajnos azonban a szerelem nem úgy alakul, ahogy kellene, ezért váratlanul, vagy nem annyira váratlanul vége lesz. Ebba maga alá kerül, elveszti párkapcsolati tanácsadóként a munkáját, már csak keresztrejtvények készítéséből él, amikor  elvállal egy megbízást egy cikk megírására, ami a hosszan tartó, boldog házasságról szólna. 

Ebba  a véletlennek köszönhetően rábukkan Veronika Mörkre. Az idős asszony egy idősek otthonában él és úgy tűnik nincs kifogása a cikk ellen. Ám a dolgok érdekesen alakulnak, és egyre többször találjuk magunkat 1955-ben, a 17 éves Veronika történetében, amikor az asszony elmeséli fiatalkori szerelmét, amit és akit azóta sem tudott elfelejteni, dacára 60 évig tartott hosszú házasságának.

Veronika részei nagyon tetszettek, a lány bizonytalansága, szerénysége, félénksége nagyon szerethetővé tette. Özvegy édesanyjának segített a saját panziójukat üzemeltetni, unokatestvérével együtt, aki azonban inkább csak nyaralt, mint segített. A könyvben szereplő nyáron Veronika szerelmes lett a panziójukban elszállásolt szobrásznövendékbe, akit 60 év alatt sem tudott elfelejteni.

Szerettem a panzió történeteit, a méheket, akik azon a nyáron nagyon sokan voltak és kicsit megnehezítették Veronika és édesanyja, valamint a panzió vendégeinek életét, el tudtam képzelni a gyönyörű tengerpartot, a fiatal szerelmeseket, a virágos réteket, a gyengéd szellőt és a szobrászműhelyt, ahol Veronika és Bó kettesben lehetett. 

Miközben Veronika múltbéli történet olvassuk, részesei leszünk Ebba jelenének, és talán ezek voltak azok a részek, amiket kellemetlen érzésekkel olvastam. Nekem túl sok volt a szenvedése, hosszú ideig tartott, míg kilábalt a szerelmi csalódásából, sőt a könyv végéig nem is igazán sikerült neki, de a legnehezebben azt bírtam megérteni, hogy egy szerelem miatt otthagyja a gyermekét és elköltözik. Persze tartották a kapcsolatot, de tőlem ez nagyon távol áll, ezért nehezen tudtam beleképzelni magam a helyébe. 

A két nő egyre többet beszélgetett, már nem csak a cikk miatt találkoztak nap, mint nap egymással, bár szerencsétlen események is közrejátszottak, Veronika gondolatai és történetei segítettek Ebbának is talán egy kicsit, hogy rendezze  életét, érzelmeit és megtalálja a helyes utat.

A fent említett kellemetlen érzések mellett azonban mégis nagyon közel éreztem magamhoz ezt a történetet, az öregedés, az útkeresés, az önmagunkra találás, a női mivoltunkban való kiteljesedés minden nőt érint, így engem is megérintett és egy különös, elgondolkodtató könyvként jellemezném.

Nem izgalmas, nem tartalmaz különösebb fordulatokat, sem nagy meglepetéseket, inkább az érzelmekre, az emberi tulajdonságokra, a megtett és meg nem tett dolgokra helyezi a fő hangsúlyt, két nő, két eltérő korosztályú nő életén keresztül. Örülök, hogy elolvastam, és ajánlom nektek is. 

Bea


"Könnyen lehet, hogy az ember túl sokáig vár, és akkor sosem lesz meg, amit szeretne.
Van, amikor túl késő lesz."

*****

Bármit is csinál az ember az életben, óhatatlanul felteszi magának a kérdést,
hogy mi lett volna, ha valamit máshogy csinál.

*****

Van valami felszabadító abban, hogy egyszerűen csak elfogadja az ember a dolgokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése