oldalak

2022. október 14., péntek

Légrádi Gergely: Alkalomadtán


"Néha jó, ha nem emlékszel mindenre. Ha tudsz felejteni. Magad mögött tudod hagyni  a nehezebb, fájóbb emlékeket. Vagy legalább halványítani tudsz rajtuk."

Mi van akkor azonban, ha nincsenek emlékeid? Csak nagyon rövid időszakra visszamenően, és azok is homályosak, megfoghatatlanok, mert felnőttként nem sok mindenre emlékszik az ember kisgyermekkorából, kell hozzá a szüleinek, nagyszüleinek, családjának az emlékezete, akik mesélnek, emlékeznek, ezáltal teszik szinte saját megélt emlékké a gyermekkori anekdotákat, baleseteket, sztorikat és élményeket. 

Ha valakinek nincs ilyen támogató családja, akkor gyökértelenül érzi magát és keresi az emlékeket, keresi az életét, a gyökereit, a megértést a szülei iránt.

A könyv főszereplője, András ilyen helyzetben van. Története az anyja halálával kezdődik. Megismerjük a felnőtt férfit, aki úgy nőtt fel, hogy a családjában nem beszéltek. Magányos gyerek volt, a három fős család minden tagja elszigetelődött a másiktól, nem tudták kimutatni egymás iránti, de gyermekük iránti szeretetüket sem, még inkább kimondani nem tudták. Nem tudtak mást sem kimondani. 

Elsőként Andris meséli el a történetét, az ő gondolataival, érzéseivel ismerjük meg először a családot. A családon uralkodó, a saját akaratát mindenáron keresztülvivő, rendmániás, érzelmek nélküli anyját, ugyancsak szótlan apját, aki a fiával való közös olvasásokba rejti a szeretetét, de sem kimondani, sem kimutatni nem tudja. 

A szülei kapcsolatát András sem érti, puzzle darabokból próbálja összerakni az életüket, a múltját egyikőjüknek sem ismeri, nagyszülei elhunytak a szülei elmondása szerint, nincs akihez kérdésekkel fordulhatna. A családban a csend az uralkodó, egyszer fordult elő az életben, hogy az anyja elmesélt néhány dolgot magáról.

Egy pillanatban azonban, mintha egy kaleidoszkópon fordítanánk egyet, megismerjük az apa történetét, a férj szemszögét, gyermek- és fiatalkorát, származását, vallását, illetve annak hiányát, majd ifjú házasként és apaként szerzett tapasztalatait, érzéseit, emlékeit. 

Légrádi Gergely fantasztikus érzékkel forgatja ezt a kaleidoszkópot nekünk, mely sötét színekkel, lehangoló érzésekkel és nyomasztó hangulattal van tele.

Az apja után, az anyja életét ismerhetjük meg, a borzasztó gyermekkorát, elhallgatott származását. A gyermekkorában elszenvedett traumák olyan hatással voltak életére, melyektől nem tudott szabadulni, fájdalmait, emlékeit magába zárta, más elől, férje és fia elől eltitkolta, pedig ha szabadjára engedte volna, ha beszélt volna nekik mindarról, ahogyan felnőtt, talán megértették volna és talán őt is hozzásegítette volna a gyógyuláshoz. 

Az anya elbeszélése rideg, szinte érzelem nélküli, egyszerre értjük meg és ugyanakkor mégsem, hogy miért nem akart szabadulni ebből a múlt okozta béklyóból, hogy a jelent élhetőbbé, szebbé, jobbá tegye. 

Az apai nagyapa szemszöge sok mindent helyre tesz bennünk, olvasókban, de ezeket a szemszögeket csak mi olvassuk, a történet szereplői ugyanúgy nem tudnak róla. Andrisnak sokkal kevesebb kis darabka áll rendelkezésére, amiből megpróbálhat összerakni magának valami elfogadhatót, amivel talán meg tudja változtatni az előző generációk által felhalmozott hibákat.

Bár apa és fia rendszeresen, sok éven át együtt olvastak, soha nem beszélték meg egymással az olvasmányaikat sem, tulajdonképpen mégsem együtt olvastak, csak egymás mellett, de nem engedték szabadon a szavaikat, nem beszéltek meg semmit, még olyan egyszerű hétköznapi dolgokat sem, amire alapvetően szükség lett volna. 

A könyv mindannyiunkat elgondolkodtathat, kevés olyan - talán nincs is - család van, ahol nincsenek titkok, nincsenek elhallgatott dolgok, nincsenek olyan emlékek, amiről nem szívesen beszélnek, vagy azért, mert nagyon fájó, vagy azért, mert szégyellni való, vagy azért, mert nekik sem meséltek.

Ezek az elhallgatott, el nem mesélt dolgok, emlékek, először csak egy apró repedést okoznak egy kapcsolaton, de ez az apró repedés egyre nagyobb lesz, ha hosszú évek hallgatása kerül bele, míg végül már olyan szakadékok keletkeznek a családtagok között, amit semmivel sem lehet betömni. 

A könyv tanulsága, hogy ne forduljunk el egymástól, beszéljük ki a dolgokat, tudjuk kimondani, amíg van lehetőségünk rá és merjünk kérdezni, legyen bátorságunk a saját kérdéseinket feltenni, hogy alakíthassuk, felépíthessük a saját életünket, ne maradjon semmi kibeszéletlenül.

Nagyon nehéz dolog ez, de elszántsággal és bátorsággal sikerülhet. Úgy alkalomadtán. De inkább ne várjunk az alkalomra, mert azt meg nem tudhatjuk, mikor nem lesz belőle több. 

A könyv lehangol, elszomorít, felismerésekre és gondolkodásokra késztet, tulajdonképpen egy négy szemszögből elmesélt családregény, melyet ha nem akarunk a magunkénak érezni, akkor törjük meg a csendet. 

Bea

"A gyűjtés határozta meg a gyerekkoromat.
Bármit, bárhonnan képes voltam hazahozni.
Lomtalanításból, az olcsó könyvek közül,
de még az eldobott, mégis használható virágcserepet is."

*****

"Ha tehette, az apám kerülte úgy a felesleges kérdéseket, mint a cél nélküli társalgást. Olvasott, művelt emberként választékosan beszélt, mégis skótul bánt a szavakkal. Mintha arra jutott volna, hogy véges számú szó és mondat van kiosztva mindannyiunk számára. Ezért ő gondosan beosztotta őket. Még az is lehet, hogy számolta."

*****

"Néha az ember életében történik olyan, amit nem tud megmagyarázni. Ép ésszel felfogni.
Ha pedig megtörtént, nem lehet bocsánatkéréssel elintézni. Én már csak tudom."

*****

"Bárhogy is, a legtöbb élethelyzetet nem választhatjuk meg. Készen kapjuk.
Azt viszont annál inkább megválaszthatjuk, hogyan viselkedünk ezekben a helyzetekben.
Miképpen reagálunk, milyen értékek szerint cselekszünk,
majd hogyan vállaljuk a tetteinkért a felelősséget."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése