oldalak

2022. március 24., csütörtök

Sarah Winman: Csendélet


Évekkel ezelőtt teljesen véletlenül akadtam a szerző Amikor isten nyúl volt című könyvére és azonnal nagy kedvencem lett. Éppen ezért meglepett, hogy a Bádogember című regénye miért nem okozott ugyanolyan hűha érzést. Tetszett, jó volt, de nem rabolta el a szívemet.

Sokáig nem is esett le nekem, hogy a Csendélet írója ugyanaz a Sarah Winman, aki az Amikor isten nyúl volt történetet írta, de mindig gyönyörködtem a borítójában, a nagyszerű kivitelezésében. Fantasztikusan szép, ahogyan a lapok külső élén kirajzolódik a gyönyörű grafika, és ugyanilyen jó volt azt nézni, hogy olvasás közben, amikor a lapok széthúzódtak egymástól, akkor elhalványult. Ez a könyv olyan, hogy egyszerűen örömet okoz a nézése is. 

Az olvasása pedig még annál is nagyobb örömet okozott. Ebbe a könyvbe jó volt belefeledkezni. Sőt, nem is belefeledkeztem, hanem úgy éreztem, hogy beköltöztem a könyvbe és ott éltem a szereplőkkel, osztoztam velük jóban, rosszban, szépségben és örömben. Micsoda életet éltek, micsoda egy csapat voltak ők mindannyian! És mindez egy véletlen találkozásból indult ki. 

Abból a háború alatti találkozásból, amikor a fiatal brit katona, Ulysses Temper találkozik  a hatvanas művészettörténésszel, Evelyn Skinerrel, aki azért utazott Olaszországba, hogy festményeket és műalkotásokat mentsen meg a végső megsemmisüléstől. A legendák szerint talán kém is volt. A sors úgy hozta, hogy találkoztak ők ketten, és a fiatal katonára akkora hatással volt az Evelynnel folytatott beszélgetés művészetről, szépségről, örökkévalóságról, hogy élete teljesen más irányban folytatódott, mint Ulysses valaha is gondolta volna. Nem csak Ulyssesre volt azonban hatással ez a találkozás, hanem Evelyn életében is mély nyomot hagyott és a későbbiekben teljesen meg is változtatta azt. 

Persze ehhez kellettek a néha szürreális, néha nagyon is életszagú események, a fantasztikusan vibráló helyszínek és megannyi szeretnivaló szereplő, akiket legszívesebben a keblünkre ölelnénk, annyira imádni valóak. 

A Csendélet fantasztikus történet a szeretetről, a szerelemről, a családról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapokról, az ünnepnapokról, a vágyakról és álmokról. Sarah Winman művészien, gyönyörűen mutatja meg nekünk ezeknek az embereknek az életét. Ulysses a háború után hazatér Londonba és visszatér háború előtti életéhez, ahol megismerjük a barátait és azokat az embereket, akik egyre fontosabb részévé válnak a történetnek, azokat az érzelmeket, amelyeket mindannyian szeretnénk átélni és megélni. 

Peg és a Kölyök, akik nagyon fontosak voltak Ulysses egész életében,  Cress, aki az egyik kedvenc szereplőm volt a fájával, a gondolataival, a változásaival és a hatalmas szeretetre vágyó és rengeteg szeretetet adó szívével, a másik óriási kedvencem Claude, aki nem is papagáj volt, hanem egy papagájtestbe bújt vicces, bohókás, imádni való lélek, Petrus és a zongorajátéka, Col a mentőautójával és sündisznó lelkével, Massimo, Guilia, Michele és a firenzei öreg hölgyek. Mert bár Londonba tér vissza a háború után Ulysses, mégis úgy alakul, hogy néhány év múlva ismét Firenzében találja magát, ott telepedik le és él egy fantasztikusan összetartó, óvó, szerető közösségben. 

Ez a csodálatos történet több évtizedet ölel fel ezeknek a szeretni való embereknek az életében, ott vagyunk velük a világháborúban, ott az újrakezdésben, ott vagyunk Firenze 1966-os nagy árvizénél, tele szívfájdalommal és veszteséggel, de ott van végig Olaszország, a művészet, az irodalom, a zene és a fantasztikus barátok. Nem vérszerinti kötelékekből alakult ennek a könyvnek a családja, ami csak azt mutatja meg, hogy mennyivel fontosabb a tisztelet, a szeretet, a támogatás és a megértés. 

Ez az a könyv, amelyiknek nem akarunk elérni a végére, hanem nap nap után csak szeretnénk belépni a történetbe és élni a szereplőkkel, megélni a pillanatokat, élvezni a szépséget, a zenét, az irodalmat, a beszélgetéseket és részesei lenni a mindennapok nagyszerűségének. 

Finoman, puhán, óvón ölelnek bennünket körbe Sarah Winman szavai, annyira kedvesen, szépen, lágyan ír az emberekről, az érzelmekről, a helyekről, a művészetről, az ételekről, az együttlétekről, a szerelmekről, amelyek olyan érzést keltenek, hogy az olvasót is szívesen látják maguk között, mert mindenki értékes, érdekes és szeretni való. 

Kicsit lassan indul be a történet, de ez el ne riasszon senkit, mert egy csodálatos, fantasztikus élmény volt ez a könyv. Most, hogy belegondolok, a végén is volt egy olyan rész, Evelyn története, ami egy kicsit lassú volt, de szerintem ez a lassítás szándékosan történt, hogy elbúcsúzhassunk a szereplőktől és talán így könnyebben is intünk nekik búcsút és térünk vissza a valóságba. 

Nagyon nagy örömet okoz, amikor sikerül egy ilyen könyvvel találkoznom, Sarah Winman varázslatot teremtett a szavaival, egy vidám, érzelmes és örömteli történetet. Remélem, a jövőben is olvashatjuk a könyveit magyarul. 

Bea

"(...) az élet akkor előzékeny velünk, mikor legkevésbé várnánk."

*****

"Nagylelkű tett sosincs magában. Sok hullámot támaszt."

*****

"Egyszóval az idő gyógyít. Többnyire. Néha nem kellő gonddal. Óvatlan pillanatokban visszatér a fájdalom, és emlékeztet az elmulasztottakra. A forrpontra, ahol minden megtörténhetett volna. De aztán elmúlik. A tél tavasszá szelídül, megjönnek a fecskék."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése