oldalak

2020. december 13., vasárnap

Hétköznapi ez + az


A régi blogolvasók talán még emlékeznek a Heti ez + az rovatunkra, ami amolyan heti összefoglaló volt, az olvasásainkat is összefoglaltuk ezekben a bejegyzésekben és a saját élményeinkről is beszámoltunk, de már egy jó ideje nem jelentkeztem ilyen bejegyzéssel.

A családom azt mondja, hogy én notórius új rovat kitaláló vagyok, és be kell, hogy ismerjem, van is ebben valami. Van jó néhány rovat, amit kitaláltam, elkezdtem, született egy-két bejegyzés, és türelmesen várnak a következőre. De tudják, hogy nem felejtettem el őket, előbb-utóbb minden rovat folytatódik. 

A Hétköznapi ez+az rovatban olyan történeteket fogok leírni, amelyek vagy velem/velünk történtek meg, vagy jártamban-keltemben láttam valamit, elcsíptem egy-egy érdekes beszélgetést és annyira tetszett, vagy olyan hatást gyakorolt rám, hogy le kellett írnom. 

A rovat fejléce Palcsák Bence munkája és az illusztrációkat is ő készítette. /Ő egyébként a fiam,  és EBBEN a videóban meg is nézhető. A videóban a kisebbik fiam, Titusz és a férjem, Gábor szerepel még rajta kívül./

Fogadjátok szeretettel az első történetemet, kíváncsian várom a véleményeteket.

Bementem egy jótékonysági boltba, amiről azt kell tudni, hogy tulajdonképpen egy turkáló, ahol nem csak ruhák vannak, hanem minden. Könyvek, poharak, táskák, játékok, tényleg minden, amit csak el lehet képzelni. A boltos 60-65 körüli nő, aki éppen osztogatott élelmiszereket, joghurtokat, ilyesmiket az arra járó rászorulóknak, akik nyilván tudnak erről a lehetőségről és rendszeresen járnak ide.

Ezeket a párbeszédeket hallottam:

Első: 55-60 közötti nő volt, aki élelmiszercsomagért jött.
Boltos: – Maga ápolja az édesanyját? És tényleg csak a joghurtot eszi meg a mama? Nem hiszem én azt!
De azért  odaadja a joghurtot.
– Egy kis barna kenyeret adjak hozzá?
– Azt nem kérek, a lányom szokott hozni Ausztriából.
– Akkor nem is éhezhetnek maguk annyira, ha a lánya Ausztriában dolgozik.
Mindezt jó hangosan.


Következő egy 60 körüli férfi. Kabátot szeretne.
Boltosnő: Már a múlt héten is akartam adni, de nem kérte.
– Mert annak nem volt zsebe – mondta a férfi. – Olyat szeretnék, aminek van zsebe. Hogy legyen hová tenni a kezemet, amikor fázik. Ott látok sokat, azok közül nem kaphatok? – mutat egy sor vállfára felakasztott kabátra.
– Azok az eladó kabátok, abból nem tudok adni.
Azt csak halkan jegyzem meg, hogy az eladott termékek árából szintén a rászorulókat támogatják.
Férfi dolgavégezetlenül, kabát nélkül el.


Most jövök én:
Találtam egy reklámszatyrot, benne egy bambuszféle ajtóhoz akasztható akármit, tudjátok, ami csörög-zizeg, amikor átmegyünk az ajtón.
A fiúk már régóta szeretnének egy ilyet az ajtajukra. Kaptak is egyet a mamájuktól, de az csak félig tölti be a funkcióját, ezért megkérdeztem, hogy mennyibe kerül ez a szatyornyi bambusz és hogy jó-e egyáltalán. Mármint, hogy egyben van-e vagy ilyesmi. A boltosnő javasolta, hogy nézzem meg, bontsam ki. Úgy ítéltem meg, hogy kb egy 500 db-os puzzlet is kirakhatnék annyi idő alatt, mire azt kibogoznám és mivel a boltban egyszerre csak egy ember tartózkodhatott, nem akartam rabolni egy várakozó idejét sem. Bár rajtam kívül csak az élelmiszerért érkező hölgy volt, aki már elment és a határozott elképzelésekkel kabátért érkező férfi.

Mindenekelőtt tudni szerettem volna, hogy mennyibe kerül.
A boltosnő gondolkodott egy kicsit és mondta, hogy 1000 ft. Itt általában így történik az ármegállapítás. Hasraütésszerűen.
Gondolkodtam én is kicsit, hogy megéri-e nekem egy kétes állapotú bambusz ajtóakármi az 1000 ft-ot, és nyújtottam a nőnek, hogy köszönöm, nem kérem.

Nem vette el, hanem mondta, hogy legyen 700. Ráztam a fejem, hogy nem kérem, köszönöm. Mert mi van, ha nincs egyben. Kedvem pedig tényleg nem volt kibogozni, ezért inkább lemondtam róla könnyedén. Erre megkérdezte, hogy mennyit adok érte, én vagyok az első vevő aznap. Ekkor előjött a szívesen alkudozó énem, ezért 500-at ajánlottam, ha már mindenképp el kell vinnem ezt az ajtófüggőt, és majd csak otthon derül ki, hogy jó-e.
– Jó legyen! – így a boltosnő. Még örülni sem volt időm a remek üzletnek, mert pillanatnyi hallgatás után megszólalt: – Ne haragudjon, azért ez pofátlanság! Kibontani se akarja és csak 500 ft-ot ad érte!
A meghökkenésem keltette lendülettel nyomtam a kezébe a szatyor zörgő ajtóbambuszt és mondtam, hogy köszönöm szépen, nem kérem én semennyiért sem.

És én ezen azóta egyik percben nevetek, a másikban pedig azon töröm a fejem hogy tényleg pofátlanság volt-e annyit ajánlani egy olyan boltban, ahol mindig így történik az ármegállapítás és máskor is megkérdezték már, hogy mennyit ér meg nekem egy bizonyos valami, és annak függvényében eldöntötték, hogy adják vagy sem. Hiszen ő dönthette el, hogy ideadja-e 500-ért vagy sem. Ti mit gondoltok?

Bea



8 megjegyzés:

  1. Az igazi pofátlanság az lett volna, ha elkezded kibontani, megnézni a bambuszbigyót, elvégre pénzt adsz érte, szeretnéd látni, hogy mit veszel. Majd legalább tíz percet elpazarolva boltos életéből és a bebocsájtásra várók idejéből, habár kutya baja bambusz csilingelőnek, csak annyit mondasz, hogy.: Á, köszönöm, de nincs inkább olyan ami olyan kis csillogós, csörgős logó műanyag? Ha lenne ilyen azért adnék egy ötszázast!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D :D Igen, vagy éppen kiderült volna, hogy nem is ajtóra való bambuszbigyó, hanem egy szatyornyi evőpálcika. Vagy fogpiszkáló óriásoknak. Mégiscsak ki kellett volna bontanom, mert ezt már sosem tudom meg. :D

      Törlés
  2. Nem tudom, hogy egyről beszélünk-e, de nálunk van a közelben egy adománybolt. Amire nincs szükségem, de olyan állapotban van, hogy más használni tudja (legyen az ruha, táska, cipő, konyhai csetresz..stb), azt leadom ott, megköszönik, és ha kedvem van, mehetek én is keresgélni. De ott be vannak árazva a holmik, szépen, mint egy üzletben vállfákon, polcokon. Ráírva pl. egy háztartási gépre, hogy működik és kipróbálva....Nagyon olcsón, alku nélkül, akár felpróbálva, megtapogatva válogatok, majd fizetek. Én mindig veszek is valamit, gyakran esetleg nem is kell, mert azt gondolom, hogy amit leadtam, az is adomány, és amit kifizettem az elhozott dologért, az is! Elégedett vagyok minden alkalommal, hogy csak tudtam segíteni egy picivel a rászorulóknak. Ez, amit te említesz, ez olyan, mint egy ócskapiac, nem? Én ide nem mennék többet, főleg, ha ilyen szocálisan érzéketlen emberek dolgoznak! Nem te voltál a pofátlan, de ha teheted, kerüld az üzletet!:)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ilyen jellegű a bolt, mint amit írtál, viszont nincs beárazva semmi. Ha úgy lenne itt is, ahogy írtad, az szuper lenne. Bár nem hiszem, hogy megyek oda többet, mert mindig kicsit kényelmetlenül éreztem ott magam. Ha a kezembe fogtam valamit, az eladó már mondta is, hogy az nem "odavaló méret", hátul vannak a nagyobbak. :D Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem is magamnak nézem, hanem mondjuk a lányomnak, vagy másnak. :D

      Törlés
    2. “Nem odavaló méret!?!?” Az ilyen miért megy eladónak? Sokrétű az élet és érdekes helyzetekbe tesz embereket! Az eladó néninek pont ezen a téren van tanulni valója! Én a helyedben visszajárnék oktatni!

      Törlés
    3. “Nem odavaló méret!?!?” Az ilyen miért megy eladónak? Sokrétű az élet és érdekes helyzetekbe tesz embereket! Az eladó néninek pont ezen a téren van tanulni valója! Én a helyedben visszajárnék oktatni!

      Törlés
    4. Jó ötlet! Nekem is megfordult a fejemben. :D Ha másért nem, egy következő történetért, lehet, hogy tavasszal benézek. :)

      Törlés