Olvastam még...

Két olyan könyvet mutatok ebben a bejegyzésben, ami teljesen másról szól, mégis nagyon sok hasonlóságot, párhuzamot lehet vonni köztük. Mindkettőben nagyon fontos szerepe van a családnak, annak, hogy mennyire ismerjük a saját gyerekeinket, mennyire boldogak a gyerekeink, ismerjük-e az összes titkukat, kell-e ismernünk a titkaikat és tehetünk-e többet annál, mint amit teszünk. 

Mindkét könyv nagyon kemény történet, fontos mondanivalókat hordoz és felhívja a figyelmet arra, hogy mindig lehet jobban figyelnünk egymásra és bár vannak helyzetek, amikor tehetetlennek érezzük magunkat, de fontos, hogy mindig ott legyünk a gyerekeink számára. És még fontosabb, hogy jól legyünk ott. 

 Celeste Ng: Amit sohase mondtam el

Kezdem azzal, hogy a fülszöveg szerint thriller, szerintem egyáltalán nem az. Ohio, kisváros, egy kínai-amerikai családnak eltűnik a középső gyermeke, a középiskolás Lydia. Az amerikai anyának és a kínai szülőktől, de már Amerikában született apának  eltűnt a kedvenc gyermeke, Lydia. 

Már ez is milyen, ha a család másik két gyermeke érzi, hogy van egy kedvenc, egy kivételezett, egy jobban szeretett gyerek a családban, aki nem ő. Lydia örökölte a legkevésbé a kínai vonásokat, apja benne látta legjobban eltűnni a kínai identitását, anyja pedig a saját álmai megvalósítását várta tőle. Azt, hogy a saját félbehagyott orvosi tanulmányait majd a lánya fejezi be, és belőle már biztosan orvos lesz. 

Lydiát megtalálják, a városka tavába fulladt. Innen a történet oda-vissza ugrál az időben, van a Lydia halála előtti és a Lydia halála utáni időszámítás.  A tragédiát megelőző eseményekből megpróbáljuk kitalálni, mi történhetett. A szülők is ezt teszik. És a két testvér is ezt teszi. Mindenki külön-külön, tulajdonképpen elszigetelődve egymástól. 

Csupa fájdalom ez könyv,  hihetetlen, hogy az emberek, és itt most a szülőkre gondolok, mennyire nem látnak a saját világukon túlra, mennyire rávetítették vágyaikat a középső lányukra, aki pedig igyekezett megfelelni nekik. Amíg tudott. 

Az 1970-es években járunk, amikor még ritkák voltak a vegyes házasságok, az emberek furcsán  néztek az ezekből a házasságokból született gyerekekre, de legfőképpen az iskolában voltak kitéve gúnyolódások céltáblájának a származásuk miatt. A két másik gyerekre plusz teherként nehezedett szüleik Lydia iránti rajongása, Lydiára pedig szülei rajongása és elvárásai. 

Ez a könyv a család minden tagjáról szól, álmaikról, reményeikről, félelmeikről és az igazi kommunikáció hiányáról. Rasszizmus, női és férfi szerepek, sikerek és sikertelenségek mutatták meg ebben a könyvben az élet drámai oldalát.

Az eseményeket több szempontból követhetjük, végig nyomasztó és elkeserítő a hangulat, ami teljesen érthető, szomorúak és lehangoltak leszünk a könyv olvasása közben, emellett viszont úgy érzem, hogy mi, szülők tanulhatunk a könyv eseményeiből a legtöbbet. Hagyjuk a gyermekeinket a saját útjukon járni, legyünk mindig a közelükben, de okosan szeressünk. 

Amanda Prowse: Tápláló szeretet

Ez a könyv egy szörnyű, mentális betegségről , az anorexiáról való küzdelemről szól. Nagyon fontos könyvnek tartom, bár helyenként voltak kifogásaim, mind a történettel, mind a szereplők cselekedeteivel szemben, de ezektől eltekintve egy nagyon megrendítő, kemény történetet olvashatunk, amit nem azért olvas az ember, mert élvezi és tetszik neki. Hanem inkább azért, mert ez egy olyan történet, ami nem velünk történik, és ettől azért egy kicsit megkönnyebülünk. És talán ebből is tanulhatunk.

Itt egy boldog, látszólag jól működő családról olvashatunk, ahol a 14 éves Lexiről kiderül, hogy táplálkozási zavarral küzd, majd megszületik a diagnózis, anorexia. A könyv az anorexia elleni küzdelemről szól, ami inkább anya és lánya küzdelme egymással, ahol van egy apa, aki valahogy kizáródik a dolgokból és egy nagyobbik lánytestvér, aki pedig szinte láthatatlanná válik Lexi betegsége mellett. És láthatatlanná válnak a problémái, az örömei, az érzései és még a napjai is. Minden háttérbe szorul és Freya, az édesanya csak Lexi megmentésére koncentrál.

De hogyan lehet ezt jól csinálni? Hogy lehet úgy megmenteni az egyiket, hogy nem sérül a másik? Akkor tesz vele jót, ha a szigort, vagy  akkor ha a szeretetet helyezi előtérbe? Magányos küzdelem-e, vagy szükség van mindenkire? Elsőre egyértelműnek tűnnek a helyes válaszok, és mindenki tudni véli, hogy mit kellene tennie a könyvbéli anyának és házaspárnak, de ha te magad vagy benne egy drámai helyzetben, amit el se hiszel, mert veled nem történhet meg, mert az ilyenek mindig mással történnek, akkor a józan ítélőképesség teljesen mást jelent, mint ha kívülről nézed. 

Nem sokat tudtam az anorexiáról, ez a könyv egy kicsit segített jobban megismernem, és azt mondom, hogy ez egy szörnyű, borzalmas betegség, amely kifordítja teljesen a beteget önmagából. Sajnos, és ez a könyv hiányossága is egyben, nem sokat tudok meg a gyógymódokról, pedig a könyv lezárása csak így lenne teljes. 

Ettől függetlenül azonban egy nagyon megrázó és mélyen megérintő történet, egy családról melyben megfelelő volt a kommunikáció, jelen volt a szeretet és az egymásra figyelés és mégis felütötte fejét a borzalom. 

Bea