oldalak

2020. március 18., szerda

Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott



Az öreg Antonio José Bolivar Proano jó barátom lehetne a való életben. Imádja a természetet, a romantikus könyveket, nem szeret feleslegesen beszélni, és inkább magában van, mint olyan emberek között, mint az állandóan izzadt, minden hatalmat a kezében tartó polgármester, az értelmetlenül vadászgató kalandorok és a dzsungelbe költözött szerencsevadászok.

Jól eléldegél a kunyhójában az őserdőben, és csak akkor megy emberek közé, amikor feltétlenül muszáj. Például akkor, amikor a fogorvos a szigetre ér évente kétszer, hogy kezelje a helyi lakosokat és öreg barátja számára meghozza a romantikus könyvek utánpótlását, melyeket egy könyveket szerető örömlánytól szerez be.

Egy igazi gyöngyszem ez a történet, mert látszólag teljesen egyszerű, ugyanakkor ha alaposabban megvizsgáljuk megtalálunk benne mindent, a magányt, a szerelmet, a szeretetet, a természet imádatát, a természet gyönyörűségét, olyan, mintha minden szót, minden mondatot alaposan éppen arra helyre válogattak volna, ahol megjelent. Egy óda a könyvekhez, a szerelemhez, a dél-amerikai erdőkhöz és annak állat- és növényvilágához.

Az esőerdők mélyén élő őslakosok izgalmas világa és a behatolók barbársága szomorú kontrasztot alkotnak és sajnos, mára még többet romlott a helyzet. Az öreg Antonio is szomorúan veszi tudomásul a barbár jenki vadászok jelenlétét és a romantikus regények valamiféle gyógyírt jelentenek számára, más világokba repítik el, anélkül, hogy imádott őserdejét el kellene hagynia.

Szerettem ezt a nemes tulajdonságokkal bíró öregembert, fantasztikus volt az esőerdőben barangolni és érezni a természet hatalmasságát és erejét. A jó helyre beleszőtt poénok pedig a történet napsugarai.

- Nézzük csak. Ez jó lesz?
- Túl szoros. Nem tudom becsukni a számat.
- A francba! Micsoda finnyás népség! Próbáljunk meg egy másikat.
- Ez meg túl nagy. Ha tüsszentek, kiesik.
- Nem kell folyton megfázni. Na nyisd ki a szád.
És a beteg engedelmeskedett.
Addig próbálgatták a műfogsorokat, amíg megtalálták a legkényelmesebbet, aztán  míg az árról alkudoztak, a fogász egy forralt klóroldattal teli fazékba mártva fertőtlenítette a többi protézist.

******
- Hogy vannak a fogaid?
- Itt hordom őket - felelte az öreg, és a zsebébe nyúlt. 
Kibontogatta a színehagyott zsebkendőbe kötött csomagot, és megmutatta a műfogsorát.
- Akkor miért nem használod, te vén bolond?
- Mindjárt beteszem. De eddig nem ettem és nem is beszéltem. Minek koptassam hiába?

******
Eleven nesz volt az áthatolhatatlan sötétségben. 
Ahogy a shuarok mondják: "Nappal van az ember és van az erdő. 
Éjjel az ember maga az erdő."

*****
- Aztán miről szól?
- A szerelemről.
A válasz még tovább szította a másik kíváncsiságát.
- Ne vacakolj! Jó kis bögyös-faros lányokról?
Az öreg hirtelen becsapta a könyv fedelét, mire a láng vad imbolygásba kezdett.
- Nem. A másikfajta szerelemről szól. Arról, amelyik fáj.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése