Helló! A nevem: Bea

Ha olvassátok a blogot, akkor a nevemet minden bizonnyal tudjátok már. Ha rendszeresen olvassátok a bejegyzéseimet, akkor valamennyire ismerhetitek az érzéseimet, a gondolataimat, amelyek a könyvekről megfogalmazott véleményeimben óhatatlanul is ott vannak. Hiszen hogyan is írhatnék könyvekről, ha nem a saját érzelmeimen keresztül szűrném meg őket, ha nem szívvel-lélekkel olvasnám a történeteket.

Most azonban nem a könyvekről szeretnék írni, hanem magamról. A Helló! A nevem: Bea reményeim szerint egy rendszeresen jelentkező rovat lesz. A kisördög most megszólalt a fejemben, hogy "miért indítasz új rovatot, amikor van néhány régi is, amelyekkel régen jelentkeztél?" Azokat is folytatni fogom, hiszen minden-mindennel összefügg, és megpróbálom megtalálni az egyensúlyt a blog életében is.

El is érkeztem a lényeghez, miszerint a saját életemben is meg kell találnom az egyensúlyt, azt hogy rendben legyek lelkileg és egészségileg, és ehhez most már nagyon jó úton haladok. Erről az útról szeretnék folyamatosan beszámolni nektek, elsősorban magam miatt, hogy dokumentáljam az eseményeket, hogy honnan hová jutottam, de talán érdekel majd benneteket is. 

A lényeg: 2019. november 11-én diabéteszt diagnosztizáltak nálam, azaz 2-es típusú cukorbetegséget. Egy műtétre kellett befeküdnöm a kórházba (erről majd valamikor később írok), de ott kiderült, hogy itt bizony nem lesz műtét. Van helyette magas vércukorérték és magas vérnyomás.  Haza lettem tessékelve azzal, hogy majd ha rendbejönnek az értékeim, akkor lehet szó a műtétről. Egy belgyógyász tablettákról és inzulinról beszélt nekem, ez az egész akkor egy nagy fenékbe rúgás volt, szinte fel sem fogtam, hogy mit is jelent és mivel jár ez. 

Még aznap belevetettem magam az internet világába és értelmet nyert sok olyan apróság, sok olyan tünet, amit tulajdonképpen a cukorbetegségnek köszönhettem. Az állandó hőhullámok, a folyamatos lábviszketés, a magas vérnyomás, a csillapíthatatlan éhség, a fáradékonyság. Az éhséggel együtt járt az evés, a fáradékonysággal a mozgásszegény életmód, mindezekkel együtt pedig a testsúlynövekedés. 

Tulajdonképpen a 22-es csapdájának is mondhatom ezt, mert tünet az éhség, ezért enned kell, de mivel fáradt vagy és túlsúlyos,  ezért nem mozogsz, nem sportolsz. Ideiglenes fellángolások  voltak csak azok a próbálkozások, amiket tettem ennek érdekében.  

Rövid ideig sikerült egy-egy diétát folytatnom, talán le is ment néhány kiló, de aztán látható eredmény híján kudarcba fulladtak ezek a próbálkozások. Majd a következő héttől, majd a következő hónaptól, majd az újévben, csak még ezt a chipszet megeszem, tényleg ez lesz az utolsó amikor este zabálok, szóval nem sikerült sosem véglegesen elszánnom magam. Semmire.

Most már tudom, hogy egy életmódváltás az, ami ilyenkor megmentheti az embert és azt is, hogy sokunknak csak egy nagy seggberúgás segít, hogy változtasson, tegyen valamit. Nem diétázni kell, hanem megtalálni azt az utat, azt a módszert, ami jó lehet nekünk, és belevetni magunkat. Ha mégsem jó, akkor tovább keresni a megoldást. 

Valami ilyesmiről fog szólni ez a rovat. Nagyjából 2 és fél hónap telt el a diagnózisom óta. Két hónap alatt 10 kilót fogytam, másfél-két ruhaméretet, 5 lyukat a nadrágszíjamon jelent ez a fogyás, és ez még csak az utam eleje. 

Legelőször is beszereztem azokat az eszközöket, amelyek a segítségemre vannak abban, hogy oda tudjak figyelni az egészségemre, hogy szinten tudjam tartani a vércukorszintemet és a vérnyomásomat.

Beszámolok majd vércukormérésről, étkezésről, főzésről, sportról, és reményeim szerint a végén egy fantasztikus gyógyulásról. Mindent meg szeretnék tenni ennek érdekében, tartsatok velem ti is.