oldalak

2019. január 23., szerda

Horváth Csaba: Reptéri nyúl

Beszélgetések Tóth Krisztinával

Nem olvastam eleget Tóth Krisztinától - ezt már akkor is tudtam, amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, de a könyv olvasása közben nagyon sajnáltam is ezt. 

A könyv Tóth Krisztinával készített interjúk gyűjteménye, ami egy - a Petőfi Irodalmi Múzeum által szervezett - beszélgetéssorozatból nőtte ki magát. 

Horváth Csaba és Tóth Krisztina nagyon sokszor beszélgettek, stúdióban, irodában, kávéházban, tanteremben, kettesben és közönség előtt. Régi ismerősök, ami érezhető a beszélgetésekben, olyan szakmai beszélgetések, ahol a barátság is jelen van, ezáltal közvetlenebbek, személyesebbek ezek a riportok.


A könyvben 11 beszélgetés olvasható, amely beszélgetések nagyon sok témát ölelnek fel. Kezdve az életrajzi elemektől, Tóth Krisztina műveinek alapos ismertetéséig. Egészen gyerekkorig térünk vissza ezekben az interjúkban, a nem túl boldog gyerekkorig, olvashatunk szülőkről, nagyszülőkről, iskolákról, kamaszkorról. 


Olvashatunk a kezdetekről, írásokról, versekről és novellákról, gyerekekről, hétköznapokról és a művek születéséről. Tóth Krisztina szobrász szakra járt és sokáig üvegtárgyak készítéséből élt. Szereti a lomtalanításokat, nagy tapasztalatra tett szert csereügyletek lebonyolításában. Legszívesebben etológus lett volna, imádta az állatokat egész gyerekkorában, ez a vágy sokáig benne élt. 


Az írásról is sok érdekes dolgot tudhatunk meg, például azt, hogyan keletkeznek, indulnak be az új történetek, vagy azt, hogy Tóth Krisztina ugyanúgy ír prózát, mint verset, valamint alapos beszélgetések következnek  az írónő műveiről, kritikákról, regényekről és versekről. 


Kulisszatitokról is olvashatunk, pédául arról, hogy Tóth Krisztina soha nem ad le frissen megírt szöveget, hanem elteszi, és néhány nappal később újraolvassa, sosem történik az meg, hogy megírja és másnap elküldi. Véleménye szerint frissen megírt szöveget nem jó kiadni a kezünkből. A határidőket is egy héttel korábbra teszi, ezért nem is fordult még elő vele, hogy elkésik egy írásának a leadási határidejével.

Mindenképpen érdemes elolvasni Tóth Krisztina műveit a riportkötet olvasása előtt, mert sok érdekességre és írói eszközre, elgondolásra fény derül a művek születéséről, egy mini írói kurzusként is felfogható a könyvnek az a része, melyben az írónő könyveiről, novellás köteteiről és regényéről van szó. 

Mire figyel írás közben, milyen esetekben milyen hatásokat és stílust alkalmaz, hogyan teszi a maga körül hallott-látott-tapasztalt történeteket a sajátjává, hogyan születik egy mondatból vagy röpid epizódból írás, hogyan dolgozik a szereplőkkel. Komoly feladat számára megtalálni az írás és a hétköznapi családi élet kettőségében önmagát, hogy teljességgel legyen jelen élete mindkét területén.

Szó esik még gyermekkönyvekről, mesékről és versekről, és az irodalom egy nagyon fontos területéről, a műfordításról, amiről mégis mindig kevés szó esik. Nemcsak nagy szerzők léteztek és léteznek, hanem nagy fordítók is voltak és vannak. A fordítás éppen annyi energiát emészt fel, mint az írás, roppant időigényes és a fordító teljes egészét igényli, mind lelkileg, mind fizikailag. 

"Mert az ember a fordításnál is a saját belső raktáraiban turkál, kotorászik, 
és időnként meglepő dolgokra bukkan."

A könyvben fotókat is találunk, annak ellenére, hogy az írónőnek nem túl jó a viszonya a fényképekhez, hosszas gondolkodás után bólintott rá, hogy szerepeljenek képek a könyvben, amelyek szerintem még színesebbé tették ezeket a beszélgetéseket.

"Át tudom utalni a neten az áfát és jól főzök. Komoly eszköztáram van már arra, hogy elfedjem, hogy egy marslakó vagyok. Mégis nehéz a beolvadás, mert az ember tudja, hogy a legváratlanabb pillanatban kilóg egy nagy zöld testrész a ruhája alól, és kiderül, hogy jé, hát tulajdonképpen ez mégiscsak egy földönkívüli."


*****

"Az biztos, hogy a gyerekkori olvasmányok meghatározóak, hogy egy erős benyomás aztán el tudja dönteni, hogy valaki olvasóvá lesz-e. Ha beszippantja egy könyv és megérzi, micsoda boldogság egy történet örvényének legmélyébe kerülni, akkor később is keresni fogja ezt az érzést."


*****

"Én mindig akkor voltam a legboldogabb, amikor szerelmes lettem, meg amikor sikerült valamit befejeznem és úgy éreztem, jó lett. Ezek különben nagyon hasonló érzések, és utólag gyakran kiderül a szövegekről meg személyekről is, hogy na, ez nem volt az igazi, de akkor rövid pillanatokra, úgy érzi az ember, hogy otthon van a világban."



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése