oldalak

2016. október 14., péntek

Sebők Erika: Egy Nővér Naplója

Ápolónő vagyok. 

Mint nővér - és mint ember - párhuzamosan vagyok részese a napi tragédiáknak és a csodának, a keservesen kínzó- és olykor felemelő pillanatoknak. A születés és a búcsúzás örök körforgásának.
Ez a könyv rólunk szól.
Az Ápoló/Nőkről, a mindennapok néma hőseiről, a segítőkről, az egészségügyi dolgozók napjairól. Egyedi oldalról közelítem meg a hivatásunkat: A lelkünkbe engedek bepillantást.
Soraimmal lehetőséget kapsz betekinteni a fehér ruha mögé. Láthatod, amit mi látunk, átérezheted, amit mi érzünk. Mosolyogni fogsz, és lesz, hogy könnyeid potyognak majd. Mert minden történet igaz és emberi.
Célom - azzal, hogy megismersz bennünket, hogy átérezheted küzdelmes mindennapjainkat - lásd, nem is olyan könnyű egy nővér napja, egy nővér élete. Mert a lelki nehézségeken túl, tapasztalom a kilátástalanságot is...
Épp ezért célom továbbá: Felhívjam a figyelmet az egészségügyben tapasztalható nehézségekre, valamint arra, ha minden így folytatódik, nem lesz, aki téged ápoljon nehéz napjaidon.
Kinek ajánlom? Úgy érzem: Mindenkinek. Sebők Erika

Sajnos mindenki életében adódik olyan helyzet, amikor kórházba kell mennie. Akár látogatóként, legyen a beteg távoli rokon, szomszéd, barát, de sajnos lehet közeli hozzátartozó, és adódhat úgy is, hogy betegként kell napokat, heteket kórházban töltenünk.

Mindkettő megviseli az embert. A kórházban egyszerűen rátelepszik az ember lelkére és szívére valami nehéz súly, és talán éppen ez a súly az, ami nem engedi a szívét megszakadni, amikor magatehetetlen idős néniket és bácsikat lát a kórházi ágyban, akiknek már csak a szemükben van élet, és az ismeretlentől való félelmet vagy éppen a belenyugvást lehet látni benne. Mert tudják, hogy menniük kell, és már nem is annyira jó itt nekik, de mégis ragaszkodnak az élethez,  hogy szeretteiket kíméljék minél tovább, még a betegágyukon is, mert még várnak egy utolsó látogatóra, várnak egy nővérre, akivel megoszthatják magányosságukat, mielőtt átlépnek a kapun. 

A szívfájdalom mellé még a tehetetlenség és a düh érzése is járul, amikor középkorú, fiatal embereket látunk feküdni a kórházi ágyon, öntudatlanul, súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel. Próbálunk másfelé nézni, akkor talán kevésbé viseli meg a lelkünk. Tudjuk, hogy hamarosan kimegyünk a kórházból, hazamegyünk, és megpróbáljuk kiverni a fejünkből a kórházban szerzett szívfájdalmakat.


Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyi lelkiereje lehet egy ápolónőnek, hogy el bírja viselni nap mint nap azt a hatalmas lelki terhet, amikor egyik percben még ellát egy beteget, a másikban pedig a szemét csukja le örökre. Hogy lehet ezt megszokni? Hogy lehet ezzel mindennap együtt élni? Mi kell ahhoz, hogy valaki ezt a szakmát válassza? Vállalja, hogy embertársait ellátja kiszolgáltatott helyzetében, fürdet, etet, pelenkáz. Hogy nem szakad meg a szíve napról napra?

Sebők Erika naplójából megtudtam, hogy megszakad. Többször is. Hatalmas elhivatottság, elszántság, erő és kitartás szükséges az ápolónői hivatáshoz. Nemcsak a testeket kell ápolniuk, sokszor bizony a lelket is.

A történeteket, amelyeket a szerző leírt könyvében, nem lehetett könnyek nélkül elolvasni. Sokszor le kellett tennem a könyvet, mert elviselhetetlenül szomorú, fájdalmas volt az élettől búcsúzó, utolsó napjaikat, óráikat élő emberek története, pillanatai. Ilyenkor az emberek már elengedik a rosszat, készülnek és sokszor csak az ápolónőjükbe tudnak kapaszkodni. És sokan még abba sem, mert az ápolónők leterheltek, nagyon sok beteg jut egy nővérre, és nem is tudják időnként hová menjenek, melyik beteghez szaladjanak először. 

Éppen ezért nagyon sok bántás, kritika is éri őket. Néha magukba zuhannak, ugyanúgy, mint bármelyik ember, de egyszer csak megmentenek egy életet, kapnak egy gyönyörű mosolyt, és ettől erőre kapnak és suhannak tovább a kórtermek között.

Olvashatunk arról, hogy mi történik, amikor leveszik a nővérköpenyt és hazamennek. Családi életről, anyagi helyzetről, nehézségekről. Hogyan zárják be a kaput magukban, ami elválasztja őket a kórtermektől, a betegektől. Sikerül-e egyáltalán bezárni. 


Az egészségügy helyzetét mindenki ismeri hazánkban. Én magam is nemrégiben láttam, hogy az ország keleti részén, egy megyeszékhely kórházában a daganatos, műtét utáni és előtte álló betegek milyen iszonyúan lepukkant, ütött-kopott, szinte romos, váróteremnek nem nevezhető helyen, inkább egy szűk folyosón, pár székkel várnak egész nap, hosszú órákon keresztül, hogy bejussanak az orvoshoz a rendelőbe, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha aznap sorra kerülnek. 

A kórházi élelmezés, az ágyneműk, a kórházi szobák berendezése is helyenként nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, a rengeteg adminisztráció a betegektől veszi el az időt, a hónapokig tartó előjegyzésről egy vizsgálatra ne is beszéljünk. A betegek, az emberek méltóságának biztosítása élete utolsó napjaiban, perceiben, hogy ne egy többágyas kórházi szobában, idegen emberekkel körülvéve vegye utolsó lélegzeteit, és ne ugyanitt vegyen búcsút szeretteitől - hanem egy külön szobában legyen erre lehetőség - Magyarországon még gyerekcipőben, de inkább abban sem jár. Nagyon sok javítani való  és elszomorító dolog van az egészségügyben hazánkban. 

Erika könyvéből megtudhatjuk, hogyan birkóznak meg ezekkel a mindennapos nehézségekkel ők, ápolónők, hogyan viselik el napról napra a borzalmakat, és milyen boldogok, amikor valami öröm éri őket, amikor éppen egy születésnek, vagy egy gyógyulásnak lehetnek tanúi. Amikor egy idős ember megajándékozza őket barátságával, élettörténetével, lelke szépségével. Amitől újra és  újra, nap mint nap megerősödnek és a kórtermek angyalaiként repkednek egyik szobáról a másikra. Amit köszönünk nekik.
Lehetne ilyen is.....????
A könyvet én még fiatal, kezdő ápolónők figyelmébe is ajánlanám, amolyan "tankönyvként" is forgathatnák, követendő példaként állítanám eléjük a szerző és ápolótársai elhivatottságát, szeretét embertársai iránt, de nagyon hasznos lenne a már munkájukba belefásult, már nem igazán elhivatott nővéreknek is elolvasni, akik nem szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát, talán újból megtalálják azt az okot, amiért annak idején  ezt a nagyon szép, nagyon tiszteletre méltó hivatást választották.

A szerző facebook oldalát itt találjátok: Ápolónőblog - mindennapjaink

Bea


2 megjegyzés:

  1. Hu, ez nagyon jó, többször is le kellett vennem a szemüvegem! A könyv elolvasásához most nem volna lelkierőm, de mostanában sokat jártam-járok kórházban, szakrendelésre és sok ember megosztja velem betegségét, - sőt sz életét - a könyvnek és az értékelésnek minden szava igaz és megható. Szívmelengető azonban, amikor a szegény apuka a beteg gyereke kezeléséért kifestette ingyen a kórházi szobát, vagy önkénteseket kerestek az újonnan felépült kórház gyerekosztályának dekorálásához, a falakat mesefigurákkal rajzolták elő és festették meg, aztán már annyi sok volt a jelentkező, hogy ütemezni kellett ki mikor menjen dolgozni. Egy mosoly, egy vicc, egy dicséret ilyenkor fel tudja obni az embert, pedig csak egy apróság! Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De szép is lenne, ha minden kórházban lenne, lehetne ilyen dekorálási lehetőség. És ezen felül is jönnének a nagy változások! Azért reménykedjünk...

      Törlés