oldalak

2016. október 16., vasárnap

Heti ez+az





Ezekről a könyvekről írtunk a héten:

Catherine Banner: Ház az éj peremén
Egy fantasztikus család- és szigetregény, emberi sorsokkal, tele szeretettel, szerelemmel és néha fájdalommal is. Én imádtam.
A teljes bejegyzést IDE kattintva olvashatjátok!



Valcsicsák Zoltán: Álmomban Bhutánban ébredtem

Egy csodálatos, egzotikus országba látogathattam el Valcsicsák Zoltán vezetésével, gyönyörű tájakon jártam, fantasztikus embereket ismertem meg, és ismerkedtem Bhután kultúrájával és történelmével. Sokszínű, alapos, tartalmas könyv, csak ajánlani tudom.
A teljes bejegyzést IDE kattintva olvashatjátok!

Jodi Picoult - Samantha Van Leer: Lapról lapra
Az anya-lánya szerzőpárosnak jól sikerült az újrázás. A Sorok között folytatása, ha lehet ilyet mondani, túlszárnyalta az első részt, és kiaknázták maximálisan a történet ötletében rejlő lehetőségeket. Jó páros ők ketten, kíváncsi vagyok fognak-e még írni közösen a jövőben.
A Sorok között bejegyzésünket IDE kattintva olvashatjátok, a Lapról lapra  teljes bejegyzéséhez pedig IDE kattintsatok!




Sebők Erika: Egy Nővér Naplója
Sebők Erika Ápolónő. A szívvel-lélekkel, érzelmekkel, kitartással teli fajtából, aki kislánykora óta ezt a hivatást tűzte ki céljául és felnővén mindent meg is tesz embertársaiért, a betegekért, ápol, gondoz, testet és lelket egyaránt. Nagyon megindító történeteket oszt meg velünk, nem lehet könnyek nélkül olvasni. Közeli szemlélőként beszámol a magyar egészségügy helyzetéről, a nehézségekről és a hivatása szépségeiről. Ír betegségről, életről, halálról.  Ajánlom mindenkinek!
A teljes bejegyzést IDE kattintva olvashatjátok!



Mesék, Versek
Szombati bejegyzésünkben három mesekönyvről és egy verseskönyvről írtunk. Biztosan állíthatom, hogy a négy közül legalább kettő, felnőtteknek is jó szórakozást és kikapcsolódást nyújt.
A teljes bejegyzést IDE kattintva olvashatjátok!



Miegymás: 
Az elmúlt hét egy teljességgel eseménytelen hét volt.  Munka, iskola, zene, olvasás és írás, ha pár szóban össze akarom foglalni. Talán a pénteki nap lógott ki egy kicsit a sorból, amikor Titusszal könyvtárba mentünk. Busszal utaztunk, ami Titinek még mindig élmény. Már éppen belemerültünk a vitába, hogy ki üljön az ablak mellé, közben észrevettem, hogy furcsán néznek rám a szomszédos ülésről, így Titié lehetett a hely. Mégiscsak ő a gyerek. :D

A könyvtárban igazán fegyelmezetten viselkedtem, nem kölcsönöztem a három előjegyzett könyvön kívül semmit. Most valahogy nem esett nehezemre, mert itthon is rengeteg könyv vár rám. Zsófira is, aki azért nem átallott a könyvesboltból is elolvasni csak úgy hirtelen ötlettől vezérelve egy könyvet. Jó, bevallom, amikor este érte megyünk és hamarabb érkezünk, akkor én is elolvasok gyorsan egy-egy mesekönyvet.:) Mégiscsak furcsán venné ki magát, hogy ott vagyok egy könyvesboltban és előveszem a táskámból a saját könyvemet.

A könyvtártól a könyvesbolt úgy háromnegyed órás gyalogútra van. Van helyijárat, de mi inkább fánkokra költöttük a buszjegyek árát. :D Az odaút közben Titusz számot vetett magával. Éppen egy kőfal tetején egyensúlyozott, amikor megállípotta, hogy eléggé tériszonya van, és akkor ő nem is tudja, hogyan lesz ő jó kalóz, mert azoknak nagy magasságokba kell mászni. A Karib-tenger kalózai filmeket nézi mostanában és rajongása határtalan. Közben arra is rájött, hogy kötélmászásban sem jó, és úszásban sem jeleskedik.  De meg is vigasztalta magát, hogy nem minden kalóz tud úszni, mert ha jól belegondol a hajón nem is kell úszni. Vívni meg tud és nagyon jó kardjai is vannak hozzá. Fából. :)

Apa a hétvégén kutyaházat tákolt - ő maga határozta meg ezzel a szóval a foglalatosságát -, de előtte egy kalózkard faragása volt a bemelegítés, mely megközelítőleg a századik darab Titi gyűjteményében. A kutyaház is kész lett, bár ezidáig felesleges, Sunny hideg közönnyel viseltetik iránta. Eddig is volt háza, kétszer ekkora, mint most, de Apa azt gondolta, hogy Sunny azért nem élvezi, mert nagy a ház és huzatos. Nem mondom, az összes kutyánk elfért benne egyszerre, mégis alatta ástak egy lyukat és ott tanyáztak felváltva. :D
Egy Apa által készített fotó.  Amikor nem a kutyák ijesztik halálra csomagkézbesítés közben. :D



A nyereményjáték eredményhirdetését délutáni bejegyzésünkben találjátok majd.


Most pedig következzen egy újabb útibeszámoló Tomitól, ezúttal Oroszországból:

Először 2004-ben jártam Oroszországban. Moszkva érintésével Jaroslavl városába utaztunk. Rettentően kíváncsi voltam rá, hogy milyen a nagy USA hidegháborús ellenfél,  a nagy medve bátyuska, a sztyeppék és a vodka hazája. A reptérről nagyjából 3 órát taxiztunk a szállodáig. Néhol lépésben majdnem földúton, néhol 4-5 sávos körgyűrűn egy Lada Szamarával. Moszkva valójában a 12 emeletes panel lakótelepek városa. Akkora lakótelepek veszik körbe a belvárost, hogy arra nincs is szó. Az ablakok helyén néhol csak egy lepedő vagy pléd lengedezik. Szürke minden a betontól és a levegőt átjárja a kipufogófüst benzines bűze. Mindenhol Ladák, Volgák, Zílek, jé és Ikarusz buszok. Az emberek arca pont olyan szürke mint a beton a falon. Viszont lehetőségeikhez mérten mindenki rendesen öltözik, ad magára.


Itt minden olyan nagy! Hatalmas szobrok, masszív épületek, végtelennek tűnő távolságok. Mintha csak így lehetne. Építsünk jó nagyot és az biztos jó lesz. 2015-ben tértem vissza újra és nem sokat változott az ország. Feltűnően több volt a luxusautó, lefüggönyözött hátsó ülésekkel, sofőrrel. A Ladákat Toyotákra cserélték, de ugyanúgy lepukkant érzésem volt, mint egy dekáddal korábban. Mosolygó embert most sem láttam az utcán, viszont egy nagy változás mégis csak szembetűnő volt. Felnőtt egy új generáció és a korábbi kövér, véreres szemű, itt-ott begyűrt ingű, vodkagőzös igazgatókat lecserélte a frissen diplomázott, jólfésült és még jobban öltöző jéghideg ábrázatú titánok hada. Nemhogy nem isznak, de kifejezetten egészségtudatosak. Végre volt közös pontunk, mivel elég nehezemre esett a vodkát vizespohárból inni tízpercenként! Szerencsémre az egyik ilyen titánnal, Igorral megtaláltam a közös hangot. Vicces fiú és nagyon jó humorérzéke van. Kért, hogy tanítsak neki egy magyar szót. Közben telefonálnom kellet és ő megjegyezte a "gumikalapács" szót a beszélgetésemből. Innentől kezdve a leghülyébb időpontokban dobta be ezt a szót, fitogtatva tudását és persze okosan oldva a megakadt tárgyalást. Ezen én is felbuzdulva kértem tanítson nekem egy egész mondatot. Miután volt egy közös utunk Volgográdba, a reptéren segített nekem a vámnál és kifelé menet az útlevelemre vetett egy pillantást, majd megjegyezte, hogy kép alapján legalább harminc évet adna nekem. Mondtam, hogy vicces fiú! Szóval megkértem tanítson nekem egy mondatot amit aztán a gyárban a vendéglátásunkra tartott ebéden dobtam be. Az asztal roskadásig finom kajákkal. Nagyon adnak az ilyesmire. Két fajta kaviár, piros és fekete. Halak, húsok és egy nagyon finom hideg leves uborkából, kaporral ízesítve. Az asztal körül a gyárigazgató, a gyártás igazgató, a marketing igazgató (nagyon szeretik az igazgató megnevezést és osztogatják is mindenkinek), mi magyarok öten és két koreai úriember. Eszünk, csend van, erre én megszólalok.: Já tolká sto vernulszá sztyurme!


Az oroszok értetlenül néznek rám, a magyar kollégák is, mivel nem tudták, hogy ilyen jól beszélek oroszul. Kivéve azt a hölgy kollégámat, aki az orosz tolmács volt. Ő rémült arcot vágott. Kis idő elteltével az igazgatók összenéztek és felszabadult nevetésben törtek ki. A mondatom azt jelentette.: Épp most szabadultam a börtönből!
Itt kiderült az is, hogy a szigorú medve álarc mögött nagyon jó fejek és előkerült a vodka is. Estére már nagyon baráti lett a hangulat és az alkoholszint emelkedésével egyre jobban belelovalták magukat a történelem magyarázásába. Meglepő, milyen nagyon beléjük ivódott a második világháború sorsfordító csatája, amit a városukban vívtak az őseik. Az éttermet is úgy választották, hogy az ablakból látni lehessen a mai napig érintetlenül hagyott, rommá lőtt épületet. Nagyon büszkén mesélték, hogy annak idején méterről méterre, nők férfiak milyen gigászi csatát vívtak az ellenséggel, az éhínséggel és a hideggel. Furcsa és megrendítő volt látni rajtuk ezt a hazaszeretetet. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az iskolai neveltetés miatt van vagy egyszerűen csak nekik ez ennyire fontos. Nagyon emberiek lettek a szemeben és más szemmel néztem a városra másnap úton a reptérre. A romos, vakolat nélküli házak már nem taszítottak annyira. A hosszú kátyús út sem zavart többé, mert a kanyarból kifordulva megláttam a "Hazánk anyja" nevű, 85 méter magas szobrot, ami a város fölé emelkedik.


Ráéreztem az orosz büszkeségre! A kocsiban összenéztünk Igorral aki csak barátságosan elmosolyodott, de a szemében ott volt a tonnányi súly és keserűség amitől az orosz tekintetek ridegnek és szigorúnak látszanak. De ez csak a felszín! Ez nem holmi peresztrojka. Oroszország egy csodálatos hely. Gyönyörű a környezet, a vidék zöld és fák, mezők mindenhol. Az emberek egyszerűek és nem barátkoznak könnyen. De én mondom, le tudnék élni egy életet egy vidéki dácsában az erdő szélén, egy kristálytiszta vizű patak partján. Szirjozná!



Legyen szép jövő hetetek!

3 megjegyzés:

  1. Üdv!
    Volt egy kis időm, olvasgattam nálatok, tetszett a kutyaházas sztori és az orosz útibeszámoló!
    :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia neked is!
      Örülünk, ha tetszett, és azt még jobban, hogy meg is írtad. :) Reméljük, ha lesz egy kis időd, mindig jössz olvasgatni egy kicsit. Szép hétvégét neked! Bea

      Törlés