Anna és T.J. egy hidroplánon közelítenek az úti céljuk felé, hogy csatlakozzanak a szülőkhöz, amikor a pilóta végzetes szívrohamot kap, ők pedig az Indiai-óceánba zuhannak. Szerencséjükre kisodródnak egy sziget partjára. De bármennyire is idillikusnak tűnik a hely, gyorsan kiderül, hogy lakatlan, nincs ivóvíz és élelem, sem menedék. Csupán egyetlen céljuk lehet, hogy életben maradjanak, amíg megmentik őket.
A napokból azonban hónapok, sőt évek lesznek, s miközben megtanulják, hogyan gondoskodjanak magukról, Anna rájön, bármilyen veszélyek leselkednek is rájuk a szigeten, az a legnagyobb, hogy T.J. időközben kamaszból férfivá érett.
Tartottam ettől a könyvtől, mert nagyon jó értékeléseket kapott a molyon, nagyon sokan kedvencelték, és bizony volt már hasonló kapacitásokkal rendelkező könyvben nagy csalódásom. A könyv stílusa hamar megtetszett, a szereplők is szimpatikusak voltak, tetszett, hogy nem nyálas, és nem bonyolítják túl T.J. elmúlt betegségét sem. Be kell vallanom azonban, hogy volt egy rész, ahol belekötöttem a dolgokba. Amikor lezuhantak, és egyik nap egy hátizsákot sodort partra a víz, a másik nap egy bőröndöt, éppen mindig azt, amire szükségük volt, akkor azt gondoltam, hogy ez azért túl sok véletlen szerencse. De aztán meggyőztem magam, hogy miért ne lehetne szerencséjük, hiszen már azzal is óriási szerencséjük volt, hogy életben maradtak. Volt még egy pár dolog, amit kétségbe vontam, megrágtam magamban, de aztán egyre jobban meggyőzött a könyv. Végülis nem volt minden egyszerű, nem volt víz a szigeten, nem volt élelem, csak a kenyérgyümölcs és a kókuszdió, no meg később a halak, és ezzel kihúzni évekig, az nem egy könnyű dolog. Meg is betegedtek, volt gondjuk bőven.
Szóval miután ezeken túltettem magam, egyszerűen csak elkezdtem élvezni a könyvet, az egyszerű, könnyed stílusát, megkedveltem Annát és T.J.-t. A fiú úgy gondolom, hogy a betegsége miatt, azért, mert ilyen fiatalon szembenézett már a halállal, meglehetősen érettebb volt a koránál. Ez a tény és az, hogy csak ketten voltak a szigeten, szerelembe sodorta őket. Mert a szerelemre hatással vannak a körülmények is, azt hiszem. Nem biztos, hogy ez egy hétköznapi helyzetben is bekövetkezett volna. Bár én nem találok semmi furcsát benne, én már tíz éve élek együtt a férjemmel, és 9 év köztünk a korkülönbség. És igen, én vagyok az idősebb. Ha két megfelelő ember találja meg egymást, akkor ez működik, nincs jelentősége.
Örülök, hogy a megmenekülésük után nem ért véget azonnal a történet, hanem a valós életben is láthattuk a kapcsolatukat, kétségeiket, azt, hogyan illeszkednek vissza a hétköznapokba, és szerelmük kiállja-e az igazi, valós élet próbáját. A történet vége nagyon kedvemre való volt, mert jó az is, ha én magam képzelhetem el a végét, de nagyon szeretem azt is, amikor teljesen a számba rágják, hogy ez így történt és kész, ha tetszik, ha nem. És nekem ez nagyon tetszett. :)
Bea
Ettől a könyvtől először én is tartottam, féltem, hogy valami butuska történet fog belőle kisülni, de amikor végre elolvastam, nagyon tetszett :)
VálaszTörlésÉn még a szigeten is azt gondoltam, egészen a kötekedő hangulatomig, de aztán a könyv félresöpörte ezeket az érzéseket, szépen, lassan meggyőzött. :)
Törlés