oldalak

2015. augusztus 14., péntek

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Az én nagymamám nem csinált égbekiáltóan különleges dolgokat.  Valószínűleg csak nekünk volt különleges és mulatságos, ahogyan megragadta Kormit, a macskát a hátára ragadt egérfogó-ragasztós kartonpapírnál fogva és kivitte a szobából, mint egy design macskás ridikült. Vagy amikor úgy nézett régi parasztházában egy szobán átsuhanó egér után, mintha csak egy hangya masírozott volna el a szeme előtt. Még legyintett is hozzá. Majd az egérfogó megfogja. Amiből épp az imént csinált macskás ridikült. :)
Talán azt sem volt különleges, hogy varrónő barátnője konyhájában kiscsirkék laktak, ha nagyobbak lettek és már repülni is tudtak, akkor az asztalon és a karos ládán sétálgattak. Erre is csak legyintett.
Vagy már kicsit idősebben lett egy fogsora, és természetesen csak reprezentáláshoz használta, amikor templomba, vagy orvoshoz ment, vagy valaki beszélgetni jött hozzá, más esetekben, pl. amikor evett, pohárban tartotta, néha a zsebébe csúsztatta. A "Hová tettem a fogamat?"- kérdés ilyenkor előfordult. :)
De említhetném még a naftalin-szagú kabátját, amit nemcsak a molylepkék kerültek el, hanem mi is :), az őszibarack-joghurtos lecsóját, a szilvalekváros derelyéjét és a konyha-szalonját, ahová rendszeresen betértek az utcabeliek, szomszédok, hogy elmondják bújukat-bajukat vagy éppen pletykáljanak egy kicsit, miközben falatoznak a frissen sült kalácsból, vagy éppen ők vittek egy tál süteményt.

Mindenkinek van egy hasonló nagymamája, mint ahogyan a 7 éves Elsának is volt egy igazán "különleges" nagymamája, aki dohányzott (mindenhol) , paintball fegyverrel véletlenül eltalált egyes embereket, majomkakival hajigálta meg a rendőröket,  mindenütt kiállt az igazáért, de legfőképpen Elsa igazáért. Egy olyan nagymama volt ő,  akit az éltetett, hogy más embereken segítsen. Ezt tette még halála után is, mert bár sajnos a könyv elején meghalt, de mégis végig jelen volt a könyvben, jelen volt Elsa és mindenki más életében, aki ismerte. Legfőképpen a lakóközösség életében, és még halála  után is tudott rajtuk/nekik segíteni, meg tudott nevettetni, és végig érezhető volt hatalmas szeretete Elsa iránt. Leveleket hagyott hátra, szervezett Elsának egy utolsó nagy Kincsvadászatot, amelyben meg kellett találnia és kézbesítenie a leveleket. Azt hiszem ezzel nem árulok el semmit, mert nem ez volt ennek a könyvnek a lényege.
Nekem ez egy LEG-LEG-LEG könyv volt. Nem olvastam még ilyen könyvet, ahol egyik oldalon nevettem, de rögtön a másikon már elszorult torokkal a könnyeimet nyeldestem. Annyi elfogadás, annyi szeretet van ebben a könyvben, hogy azt kell mondjam, hogy Fredrik Backman egy zseni. Már Az ember, akit Ovénak hívtak könyvével levett a lábamról. Összehasonlítani nem akarom őket, mert mindkettő fantasztikusan jó a maga módján. Ebben a könyvben a mesevilág volt még nagyon szép dolog, ahogyan a nagymama megismertette Elsával a világot, és segített neki élni a hétköznapokat, leküzdeni a másságából adódó nehézségeit. Ez annyira sikerült neki, hogy szinte én sem vettem észre miben annyira más, mint a többi gyerek. 
Nagyon szívhez szóló, megindító történet volt, de mégis tele  humorral, a vége pedig igazán papírzsepi-igényes. 


Azt gondolom, hogy a nagymamák már csak ilyenek, még Miamasból (ez volt az egyik meseország, ahová Elsa nagyija elköltözött) is hatással vannak ránk, mindig is szeretni fogjuk őket, és bennünk élnek tovább. 
Vannak fiatalabb nagymamák is, akik már a gyerekeim nagymamái, de azért ők is tanulnak, és közelítenek már ahhoz, hogy milyennek kell egy kicsit őrült nagymamának lenni. Ha például fényes nappal az utca közepén egy nagymama rááll az unokája gördeszkájára, nem biztos, hogy rajta marad, hanem inkább egy pillanat alatt hanyatt vágódhat. De sebaj, még ha fáj is a háta, feláll, nevet, mert az unokák is ezt teszik, az első meghökkenés után.
Vagy annyira jó fej, hogy meghorgol neki szinte bármilyen játékot, amit szeretne, még akkor is, ha Darth Vadert tiszta zöldben feszít, mert csak olyan fonal volt otthon. Vagy éppen olyan rigmusokra tanítja őket, amikre azt mondjuk, ha ezzel jön haza az iskolából, hogy "meg ne halljam mégegyszer". És hogy ez a nagymama se maradjon ki a sorból, akarom mondani a sportból, ő arra képes, hogy egy félfordulatos tripla leszúrt rittbergerrel szálljon le egy bicikliről, csak azért mert már régen nem ült eme járművön és elfelejtette, hogy kell leszállni. :)
Szóval mindenképpen olvassátok el Fredrik Backman könyvét! Emlékeket idéz és szeretetet ad. :)

10*/10

Bea

2 megjegyzés:

  1. Ez nagyon tetszik.! Megnézem majd a könyvtárban és elolvasom. Ja igen a kerékpározás, hát ha már a fék sem úgy működik mint régen és előtte nem tartottak oktatást, nem könnyű a mai technikát követni.

    VálaszTörlés
  2. Az egy elég régi bicaj volt... :)

    VálaszTörlés